Magyar József: A nyereg alatt puhított lóhús meséje

     Amikor őseink elfoglalták Hazánk területét, nyugat felé a németekkel szemben találták magukat. Tudták, hogy a Dunán túl élt avarokat, rokon népünket, a németek szétszórták. Ha nem akartak hasonló sorsra jutni, számolniok kellett azzal, hogy előbb-utóbb fegyveres összeütközésbe kerülnek.
     Ez nem sokáig váratott magára. A gyors magyar lovasság meglepte a nehéz német páncélos csapatokat és nemcsak futásra kényszerítette őket, hanem meg is verte. A biztos győzelemben csalódott németség valami magyarázatot keresett, mellyel vereségét szépítgesse. Kitalálták, hogy a magyarok kutyafejűek, ami által óriási rémületet gerjesztenek. Megölik a foglyaikat, kegyetlenek. Étkezésükben is egészen mások. Nyereg alá teszik a nyershúst „puhítani” s azután íz így megpuhított húst megeszik.
     Persze mindez a megvert ellenség rémképe volt. A csatákból megfutott „hősök” mindegyike jobban lódított a másiknál. Az akkori idők krónikásai, az írástudó szerzetesek, fogvacogva írtak ezekről a „vad emberekről”, megtoldva a hallottakat a maguk által kitalált rémmesékkel. Ezek a rémmesék azután bekerültek a történelemkönyvekbe s azt tanították évszázadokon át a gyermekeknek.
     Egy fél évszázada annak, hogy a történelemtudósok rájöttek arra, hogy ilyen mesékkel mégsem lehet a felvilágosult embereket ámítani, s ezeket a rémségeket elhagyták a történelem könyveikből.
     Egy német szakember írását idézem, hogy lássuk, miként gondolkozik ő a nyereg alatt puhított húsról.
     Egy Franz von Schwartz nevű egyén, aki 1874-től 1890-ig, tehát 16 évig Taskendben élt (Oroszországban, Üzbegisztán államban) az ottani csillagvizsgáló és térképészeti intézet vezetője volt. „Turkesztán, az indogermán nép bölcsője” (Turkestan, die Wiege der indogermanischen Völker) cím alatt egy könyvet írt, melyben ezt mondja: „A nyereg alatt puhított hús története mese. Minden lovas tudja, hogy ha a nyereg alatt a legkisebb ránc türemlik, vagy bármely egyenetlenség keletkezik, az néhány órai lovaglás után a ló hátát feltöri. Hát még egy húsdarab! Azt is bajos elképzelni, hogy valaki megegye az olyan húst, amelyik magába szívta a ló verejtékének borzalmasan émelyítő szagát. Ellenben mai napig is szokás a közép-ázsiai törzseknél, hogy a ló feltört hátára vékony hússzeleteket raknak, amelyeket előbb sós vízben kiáztatnak és sóval hintenek be, hogy a sebet fertőtlenítsék vele. Innen van a legenda!”