Erdős Renée: Winnyfred

Aznap kissé korábban jöttem fel a tengerről. Már megint nyugtalan napom volt. Reggel levelet kaptam az én Ismeretlenemtől, s ez a levél megint nagyon felzaklatott. Pedig velem volt egy nagyon jó könyv, ami görög szobrokról szólt, de alig volt türelmem az olvasáshoz. A levél járt a fejemben és az, hogy mit fogok rá válaszolni. Ilyen fiatal volt még akkor…
Fölérve a halomtetőre, ahol a Fekte Kananoknők zárdája állt a pálmák között, eszembe jutott, hogy ma délelőtt volt a Te Deum, ami után a növendékek szerteszélednek és nemsokára egészen csöndes lesz a ház és csak magam maradok benne és az apácák, akiknek vendége voltam.
Fölfelé menve a lépcsőn, a főnöknő fogadószobájának ajtaját nyitva találtam és ekkor kedves és különös kép tárult föl előttem.
A kis főnöknő ott állt az íróasztala előtt és előtte félkörben térdeltek a nyolcadikosok, még mindig sötétkék intézeti ruhájukban és fejükön a fehér fátyollal, amit a kápolnában szoktak viselni és közöttük térdelt Winnyfred anya is. A főnöknő most külön búcsúztatta őket, hogy örökre elhagyják az intézetet.
Akkor értem az ajtó elé, mikor a főnöknő azt mondta:
- Én nem arra kérlek benneteket, hogy tovább is úgy viselkedjetek, mintha itt, ezek közt a falak közt élnétek. Tudom, hogy ez lehetetlen. A világ élete mást kíván tőletek. Én csak azt szeretném, hogy nem felejtenétek el: hogyan éltetek itt és mi volt az, amit itt tanultatok, lelkiekben és szellemiekben, hogy ez kísérjen még benneteket, amíg meg nem találjátok a ti életetek külön útját és külön rendeltetését. Értsetek meg engem, leányaim, nem szeretném, ha innen kilépve, ti egyszerre a szeleknek szórnátok mindent, amit mi nyolc esztendőn keresztül gonddal, szeretettel és aggodalommal oltottunk a ti lelketekbe, hogy az a ti vértetek legyen, a világi élet zűrzavara és megpróbáltatásai ellen. Ha mostantól fogva a szüleiteknek engedelmeskednétek úgy, ahogy eddig nekünk engedelmeskedtetek! Az egyéniségtek fenntartása mellett, úgy gondolom ezt, – nem vakon és gépiesen, de hogy támaszt találjatok az ő jobb emberismeretükben és bővebb tapasztalataikban, ha majd arról lesz szó, hogy magatoknak élettársat válasszatok. Végezetül pedig azt kívánom nektek, hogy olyan boldogok legyetek a ti eljövendő asszonyi hivatástokban és a ti uratok szerelmében, amilyen boldog és voltam egy életen keresztül az én Uramnak, Jézusnak szerelmében. –
Ezt mondván, odalépett hozzájuk és ahogy előtte térdeltek, egyiknek a másik után egy kis keresztet rajzolt a homlokára és megáldván őket, elbocsátotta magától a tizennyolcéveseket.
Ezeknek a szemében most könny ragyogott, ahogy elmentek mellettem és utánok jött Winnyfred anya is és az ő szeme is szokatlanul fényes volt és hosszúkás, rózsás arcán meghatottság látszott.
- Madame már hazajött? – kérdezte és fölfelé jött velem a lépcsőn és mintha összebeszéltünk volna, bejött velem a szobámba. A szobám ablakai a kertre nyíltak, az öröktölgyek sűrűségére, amit a növendékek úgy hívtak: „Les dortoirs des oiseaux”, mert ott laktak a madarak.
- Nincs ma jó kedve – mondta megint, ahogy arcomba nézett, – rögtön meglátom a szemén, ha valami bántja. Csak nem kapott rossz híreket!
Letettem a könyvet az asztalra s ő rögtön a kezébe vette és kinyitotta.
- Vigyázzon! – mondtam – szobrok reprodukciói vannak benne!
Rám nézett és mintha bosszús lett volna.
- Nos és? – Mit gondol, nem láttam még görög szobrokat? Hipokritáknak vagy bornirtaknak néz bennünket?
- Kérem, petite mére, ha úgy tetszik, csak nézze őket végig. Én azt hittem, maguknak, fiataloknak, tilos ilyesmit nézegetni!
- Mi nem vagyunk sem fiatalok, sem öregek – mondta keményen. – Mi szerzetesnők vagyunk és pedagógusok, nem pedig serdülő leányok.
És fejét, a bodros fehér főkötővel meghajtva, tovább nézegette a szobrokat.
- Szép beszéd volt, amit a főnöknő-anya tartott a leányoknak – mondtam – engem is egészen meghatott.
- Igen – mondta kifelé a könyvből, – a mi anyánk mindig szépen beszél. Csak azt mondja, ami a lelkében van és ami igaz. De, persze, ezt nehéz elhinni.
- Nem nehéz – mondtam, – egyáltalán nem nehéz. Miért mondja ezt, mére Winnyfred?
- Mert maguk, világiak, azt hiszik, hogy nekünk egy külön dialektikánk van a maguk számára, afféle használati utasítás, amilyen a gyógyszeres dobozokra van nyomtatva, s ezt csak előszedjük valahonnan a zsebünkből és ráragasztjuk a különféle alkalmakra. Azt hiszi, nem tudom?
- Én sohasem gondoltam erre – védekeztem, – igazán nem!
- Azt akarja mondani, hogy hisz bennünk? Hogy föltétlenül hisz? – kérdezte kételkedve és hideg, kék szemével úgy nézett rám, mint egy vizsgálóbíró a vádlottra.
- Föltétlenül hiszek – mondtam komolyan és nem értettem, miért beszél így.
- Ha hinne, akkor őszinte is volna hozzánk. De maga nem őszinte. Aki még nálunk volt eddig, mindenki hozzánk melegedett. Minden lelki terhét levetette nálunk. Olyan volt, mint a testvérünk. Mindent tudtunk róla. Magáról pedig úgyszólván semmit sem tudunk. Szép kis bizalom az, amely ilyen zárkózottá teszi velünk szemben. Engedje meg, hogy legalább is kételkedjem benne.
Egy percig tétován hallgattam, aztán azt mondtam:
- Nézze, mére Winnyfred, maga elfelejti, hogy én egy másik zárdából jövök, amelynek sokkal ridegebb szabályai vannak, mint a magukénak. Egy kontemplatív rend kebeléből, ahol kijártam a magam iskoláját.
- Ahá! – mondta egy kis gúnnyal, fölnézve a könyv lapjairól, – maga erre hivatkozik! Mennyi ideig volt ott a Fehér apácáknál?
- Tíz hónapig – feleltem kissé lesújtottan.
- Tíz hónapig? – mondta egy kis sóhajjal – ez azt jelenti, hogy ők tíz hónapon keresztül hiába imádkoztak magáért!
- Ezt nem merném mondani, petite mére – nem merném mondani, hogy hiába imádkoztak. Ha ugyan imádkoztak értem. Ki tudja?
- Már ez a kérdés magában is sértő – mondta ő hevesen, – hogy feltételezheti róluk, hogy nem imádkoztak? Hiszen ez a rendjük alapszabályai közé tartozik! De magának ez nem volt elég.
- Hogy érti ezt, hogy nem volt elég? Annyira bűnösnek tart engem?
- Annyira ingadozónak tartom. A hangulatok rabjának. Egy levél kihozza sodrából. Egy illat megszédíti. Egy különösen szép alkonyat új elhatározásokra készteti… Nem veszi észre, hogy mindezek mögött az ördög incselkedik magával?
- Dehogy nem! De maga is elfelejti, Winnyfred anya, hogy ennek nem vagyok egészen a magam az oka. Talán mégis csak költőnek születtem, nem tudhatja!
- Azért lehet költő! Sőt, annál inkább. Aki megismerte az igazságot, az köteles ezt az igazságot szolgálni, mindazzal együtt, ami benne van. Maga például a költészetével. De ehelyett jobbra-balra kacsintgat a világ felé és keresi a helyét ott, ahol semmi helye. Tudja, mit mondott tegnap este magáról a mi tisztelendő anyánk? Szóról-szóra ezt: Elle a une grande áme, mais elle n’est pas encore surnaturalisée. Nagy lélek, de még nem emelkedett egészen túl a földi dolgokon.
- Nos, ebben igaza volt – mondtam.
- Szóval, ezt tudja és mégis habozik s ahelyett, hogy az igazság mellett maradna, szeptemberben vissza akar menni Rómába s ott világi életet akar élni. Ahelyett, hogy itt maradna köztünk és várna, míg a kegyelem napja egészen feljön a feje fölé, s akkor aztán elhatározná magát valami véglegesre.
- Tudom, mire gondol, petite mére, de higgye el, belőlem rossz apáca lenne.
- Miért? Honnan tudja? Ezt előre nem tudhatja! Sokan mondták ezt, akik aztán nagyon boldogan töltötték be hivatásukat a rendben. De maga nem tud várni!
- Persze, hogy nem. Ezért hív maga gúnyosan „Speculum patientiae”-nek. Nem is tagadom, hogy türelmetlen vagyok. De ennek valami más oka van!
- Mi más oka lehet? Nem kapott elég ütést az élettől? Mit akar még?
Ekkor már becsukta a könyvet és villogó szemekkel nézett rám, elszántan arra, hogy meggyőzzön és megsemmisítsen az érvek sokaságával.
Én pedig megfogtam a két kis száraz, hideg kezét és azt mondtam neki:
- Hogy mit akarok mére Winnyfred? Megmondjam? Hát tudja meg: anya akarok lenni. Semmit sem akarok az élettől mást. Mert már minden volt. De ez az egy még hátra van. És erről nem tudok lemondani. Maga olyan okos és mindent megért. Ezt is meg kell értenie.
Indulatosan rántotta ki kezemből a kezét.
- Ez is az ördög incselkedése magával. Maradjon itt köztünk. Ne menjen el innen! A noviciátusban majd megtanulja, hogyan kell szeretni a mások gyermekét, mintha az a saját gyermeke volna! Mondja, mi több? A lélek vagy a test? Vagy azt hiszi, hogyha odaáll egy tízéves gyermek mellé és azt tizennyolc éves koráig vezeti azon az úton, amit Isten kijelölt számára, arra fog gondolni, hogy az egy idegen gyermek? Hát azt hiszi, lehet ezt?
Elnémultam. Ő pedig tovább beszélt:
- Magánál ez csak ürügy. Lehet, hogy jóhiszemű és maga sem tudja, de mégis csak ürügy. Maga még mindig kíváncsi az életre, arra az életre, amitől egyszer már elfutott. Maga még emiatt sokat fog szenvedni, ezt megjósolom magának.
Ezzel már föl is állt és bő ruháinak susogásával kirohant a szobámból.
Különös térítő! – gondoltam magamban, amint utána bámultam. – ha még öt percig marad, a hajamnak esik és megtépázza! Vajon mi lelte?
…Egész nap nem mentem feléjük. Megírtam a választ arra a levélre. A szokott választ, ami nem volt se hideg, se meleg. Bizonytalan volt és habozó, tele rejtett gyávasággal, apró örvényeivel a jól leplezett kívánkozásnak, zugaival az ígéreteknek és bástyáival az ijedt védekezésnek. Igazi asszonyi levél…
Estig pedig a ház elcsöndesült. Az összes kocsik és autók elrobogtak már és szertevitték a növendékeket, haza a szülői ház fedele alá. Azokat, akik még visszajönnek és azokat is, akik nem jönnek vissza többé.
Az apácák pedig a holdfényes udvaron ültek, a pálmák alatt, körben a főnöknő körül és élvezték a recreació idejét.
De most nem voltak vidámak, mint máskor szoktak lenni és ezüstös nevetésük nem töltötte be az udvar csöndjét.
Most csendben ültek, hallgatagon és ölbe tett kézzel, ahogy a ház felső teraszáról lenéztem rájuk, olyanok voltak, mintha megkövesültek volna ott a holdfényen. S ekkor megszólalt egy hang, szelíden, zengőn, mint egy madárka hangja a holdfényen.
- Én figyelmeztetem magát, kedves mére Winnyfred így maga soha egy lelket sem fog meghódítani a mi Urunk számára. Mert a maga féktelen lénye mindig felülkerekedik magában és elront mindent. Majd ha eléri azt a tökéletes alázatot, amit a mi Urunk oly régen vár magától, akkor másképp fog beszélni a világ gyermekeivel. Mert maga, Winnyfred anya, nem gondol arra, hogy Isten szándékán mi mégsem láthatunk keresztül! És ha Ő valakinek a szenvedést szánta, akkor nekünk meg kell hagynunk, hogy keresse az ő szenvedését és nem szabad útjába állnunk! Mindig arra gondoljon, leányom, hogy nem vagyunk csalhatatlanok és ha egy lélek a maga útján akar járni, nem tudhatjuk, hogy nem az isteni szándék-e, ami ezt a lelket vezeti. Vannak, akik a szenvedéseken keresztül jobban szolgálják Istent, mint a békén és megigazuláson keresztül. Nagy elbizakodottság és vakmerőség kell ahhoz, hogy azt higgyük: csak a lemondás és a béke az, ami Istenhez vezet. Maga ezt mindig elfelejti… Több alázatot kérek, mére Winnyfred, több alázatot…
Lassan elhúzódtam a balusztrádtól, hogy ne halljam a többit.
A hold ott állt a fejem fölött a csillagok táborával. Alattam susogtak a kertek. Távolabb a tenger ezüstösen fénylett és olyan volt, mint egy szelíd tó.
Immár egyedül voltam a nagy kastélyban. Egyedül a nyárral, a tengerrel és azzal a szomjúsággal, ami bennem égett.
És eszembe jutott, hogy már csak két hónap. – Két hónap és akkor megint Rómában leszek – az én Rómámban. – És hogy akkor történni kell valaminak velem. – És csak néztem fölfelé a csillagokba és azok titokzatosan néztek reám vissza…