Koroda Pál: Ifjan halunk meg!

A hervadással, kedvesem, ne gondolj,
Óh mert, hidd el, minket nem bánthat az.
Mi nem várunk az ősz nehéz ködére,
Csak addig élünk, míg éltünk tavasz.
Redők nem jutnak sima homlokodra,
A fény lankadni nem fog szép szemedben,
Nem fonnyad arcod és nem hűl ki lángod…
– Ifjan halunk meg, édes szép szerelmem!

Nem nézve jövőt, múltat, a világot,
Szeressünk úgy, ahogy most szeretünk
S nem érezhetjük a múlásnak átkát,
Csak azt, hogy milyen áldás életünk.
Ismerjük a szerelem nagy hatalmát,
Reábízzuk magunkat önfeledten,
Megédesíti életünk, halálunk!
– Ifjan halunk meg, édes szép szerelmem!

Szórhatja minden báját a tavasz ránk;
Szívünkből nem lehet virágosabb.
A nyár napjánál is forróbb szerelmünk
Pazarul édes üdvöt osztogat.
Nem fájhat’ őszkor a lassú enyészet,
Dús a lelkünk, csak a mező kietlen,
A tél hidegje nem hat kebelünkig…
– Ifjan halunk meg, édes szép szerelmem!

…Bíboros alkony lep meg. Elborítnak
A sűrűn hulló rózsalevelek.
Föléled mindennél hatalmasabban
Az a vágy, hogy most átöleljelek.
Utolsó csókunk lángjának hevétől
Fogunk elégni ekkor mind a ketten.
Szívünk még egyet dobban a gyönyörtől
S ifjan halunk meg, édes szép szerelmem!