Benedek Elek: A kis gömböc

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya. Egyebük sem volt a világon, mint egy kicsi malacuk, no, hanem azt dajkálták is ám! Jó kövérre meghizlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megperzselték, szalonnáját, húsát, kolbászát a füstre tették s a télen át szép lassacskán meg is ették. Tavasszal a malacból nem volt egyéb, csak a kis gömböc.
Mondja egyszer a szegény asszony az idősebb leányának:
- Eredj, leányom, menj fel a padlásra s hozd le a kis gömböcöt!
Fölmegy a leány, le akarja venni a gömböcöt, de ahogy hozzányúl, csak megszólal a gömböc:
- Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én! – S azzal – hamm – bekapta.
A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig a leánya, küldi a középsőt, menjen a nénje után, hozzák már azt a gömböcöt. Fölmegy a leány, de ez is éppen úgy járt, mint a nénje: a kis gömböc – hamm! – bekapta.
Hej, mérgelődött a szegény asszony. Hogy ő még ilyet nem látott, hogy ilyen sokáig odamaradjanak amiatt a haszontalan kis gömböc miatt.
- Eredj, leányom – mondja a legkisebb leánynak –, szólj a nénéidnek, hogy hozzák már a gömböcöt, mert a sarkukat hátrafordítom!
Föl megy a kisleány nagysebesen, no, de ha felment, nem is jött vissza: a kis gömböc őt is – hamm! – bekapta.
Várja, várja a szegény asszony a leányait, de hiába várja.
- No iszen megálljatok, majd lehozlak én titeket gömböcöstül, mindenestől!
Felszaladt a létrán nagy haraggal, no de, ha felszaladt, ott is maradott, a kis gömböc őt is – hamm! – bekapta, hogy az orra hegye sem látszott ki.
Jön haza a szegény ember, no nincs se asszony, se vacsora. Keresi, kiabálja:
- Hé, asszony, hé, hol vagy, merre lettél?
Kiabálja a leányait, hírük-poruk sem volt. Benézett az ágy alá, a kályha mögé, felkajtatott minden zeget-zúgot, nem voltak sehol. Aztán felment a padlásra, hátha ott vannak. Ott meglátja a kis gömböcöt. Gondolja magában, majd segít magán, levágja a kis gömböcöt, s lesz vacsora, ha nincs is itthon az asszony. De ahogy odament, a kis gömböc mérgesen rákiáltott:
- Mit, te is meg akarsz enni? Abból nem lesz semmi, s – hamm! – bekapta a szegény embert is.
No hát az Isten csudája volt eddig is, hogy a kis gömböc le nem szakadott; négyet még csak elbírt valahogy, de amikor a szegény embert is bekapta, puff, leszakadt s leesett. Aztán elkezdett gurulni, legurult a létrán, ki az udvarra, az udvarról ki az utcára, ottan utolért egy sereg kapásembert és asszonyt, s azokat is bekapta; tovább gurult, ki az országútra, ott szembejött vele egy regiment katona, azt is bekapta. Még ez sem volt elég a telhetetlen gömböcnek. Gurult tovább s az út szélén bekapott egy kondásfiút, aki éppen javában ette a paprikás szalonnát. No, hanem a kondásfiúval megjárta! Egy jó hegyes fanyelű bicska volt a kondásfiúnál, s amikor éppen bekapta, a kés megakadt a szájában, végighasította. Egymás után ömlöttek ki a katonák, a kapásemberek, a szegény ember s a felesége meg a három leánya. Aztán futott mindenki amerre látott. Ott hagyták az árok sztélén a kirepedt kis gömböcöt. Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.