Csokonai Vitéz Mihály: Szépek szépe

Ti élet édesét lehellő leányok!
     A szépség tüzénél olvasztott bálványok!
Kiket imád sok szív, áhítva reszketvén,
     Füstölgő oltárán a tömjént égetvén,
Óldjátok le rólam hitvány kötésteket,
     Félre! nem imádlak többé benneteket,
Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,
     Már az én szépembe egy summába látok.

Jer, szépem, mutasd meg azt kevély nemednek
     Együtt, amivel ők egyenként kérkednek:
Hadd mondják, akiknek vagyon tisztább ízek,
     Te vagy a remekkép, amazok csak skízek.
Léda gyermekinek hűljön meg a vérek,
     Szégyeljék a görögországi vezérek
Azt, hogy Helénáért harcoltak Trójánál,
     Holott, ímé, van szebb asszony Helénánál!

Állj ki, irígy, találj mocskot tagjaiba;
     Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba?
Ha valamely részét hibásnak lelitek,
     Hibáztok, - a szépet rútnak képzelitek.
Ha kérditek tőlem: mi szép? azt felelem:
     Én a szépet s rútat olyformán képzelem,
Hogy szép mindaz, ami őbenne láttatik,
     Ami benne meg-nincs, az rútnak mondatik.

Nincs hát semmi hiba, mind így ítélgetnek
     Ezen remekébe a bőlcs természetnek.
De óh, e remekben én egy hibát látok,
     Amelyről ti éppen nem gondolkozátok,
Hogy ámbár a pazar természet bő keze
     Minden szépségeket ez egyre hímeze,
Mégis e remekben az a nagy csonkúlás,
     Hogy ővele is köz a végső elmúlás.

Isten! hát csak azért mívelsz ily remeket,
     Azért árasztasz rá minden szépségeket,
Hogy egy légyen szódat feldúló múljonnal
     Minden szépségeket eltörőlj azonnal?
Hová teszed akkor ily dicső mívedet,
     Amilyet még semmi főld pora nem fedett?
Hadd tudjam, sírjára rózsákat plántálok,
     S ezt írom rá: szépek! de ez szebb volt nálok.

Ha pedig őnéki több élet adatott,
     Szóljon sírom felett csak egy fél szózatot,
Akkor is szikrái a hév szeretetnek
     Fagyos tetemeim között lángot vetnek.