Kuliffay Ede: Az alföld és felföld

Szép az alföld gazdag rónatája,
Még az ég is leborul reája,
S éjenkint, ha a síkságon
Pásztortüzek ezre ág,
Azt sem tudni: meddig a föld,
S hol kezdődik túl az ég?

Szép a felföld: hegyvölgyes vidéke
Közvetítő lépcsőzet az égbe;
Bérceire lepihennek
Lassan úszó fellegek,
Odahagyva hűtelenül
A föld végett az eget.

Alföld, felföld, mind a kettő drága,
Mind a kettő ősi vérnek ára…
Mind a kettő érezé azt,
Egyik részre vész ha szállt,
Hiszen együtt, összeforrva,
Alkotják e szép hazát.

Az alföldnek tágas róna-lapja
A magyar szó nyíltságát mutatja:
Tárva áll az mindenkinek;
Rejtekhelye nincs neki,
A ki hozzá közeledik,
Kebelére öleli.

A felföldnek sziklabérc vidéke
Magyar jellemszilárdság jelképe;
Csattogjon bár, sújtson le bár
A villámok ostora,
A csapások súlya alatt
Nem görnyed meg az soha.

Melyikök szebb? Hogy mondhatnám én meg?
Csak szeretem mindkettőt míg élek,
Hisz ott rengett bölcsőm fája,
A hol – intő szent jelül –
Alföld s felföld testéries
Öleléssel egyesül.

Szentelje is minden magyar lélek
Mind a kettőt forró szerelmének;
Hisz e két rész összeforrva
Egy egészbe olvad át,
S szent kötelmünk hőn szeretni
Ez egészet, – a hazát!