Takáts Gyula: Kit kerestek

Könyvvel a mellemen
egy elhagyott házba,
kövek, felhők alatt
fehérbe, zöldbe zárva,
befed a mész
s a zöld szőlővirág…
Fölöttem hegyi bánya
ragyog, akárcsak az a szárny,
mely élét, míg száll,
szívünkbe mártja…
A nagy lapoknak
szárnya és köve
szorít, lélegzik mellemen.
Szinte a házad emelem
hegyi magány.
Csak zöld vessződ
jelzése még ha biztat,
faladról egy-egy levelet
néha, hogy szakítsak
s a volt gyümölcs-ízét
s mi fürtjeit veri,
pár sorban elküldjem neki,
két ujjammal döntve kövét…
Kit kerestek, íme kilép.