Jókai Mór: Petőfi Sándor ötven év után

Szobrod előtt állok! Beszédét hallgatom!
Mert beszél a szobor, csak érzék kell hozzá, amely meg tudja hallani, mit?
Az érc lát, a kő érez, ha emberi alakot öltött.
E szobrot egy nép szerelme teremté, s amit a szerelem hoz világra, annak élete van. S ha szülője halhatatlan, szülötte is az lesz.
Ötven év múlt el azóta, hogy szavad felhangzott: „Talpra magyar!” s még mindig hangzik.
A honfikötelességnek soha sincs pihenése. Küzdünk, fáradunk, védjük a hazát, a szabadságot, a nemzetiséget. Te mondtad, azt tesszük.
Körüljártad e kerek földet, megismerted minden népét: ahogy azok megismerték a te műveidből a mi nemzetünket, s visszatértél azzal a szóval, hogy „hazánk még mindig bokréta rajta”.
A sors, a világszellem, a történet ura ellenkező irányba vitte el a föld körüli úton hazánkat, mint amerre te akartad: mégis oda hozta el, ahová te akartad.
A szó tetté vált.
Amit majd magad előtt látsz, az mind a te szavaidnak megtestesülése. Látod az „arany szabadságot” s azt a népet, mely, ha a haza kívánja, még ebből az aranyából is tud áldozni. Vasláncaink nincsenek már: ami összeköt, az aranylánc, s azt nem „rágja le a rozsda”.
Új világ, új szellemélet támadt szerte a hazában, de ebben az új életben mind saját megálmodott, megjósolt eszményképeidre ismersz.
S akárhová nyitsz be széles e hazában, palotába vagy kunyhóba, saját képmásodat látod szembejönni; otthon vagy mindenütt: kastélyok csarnoka, nádas tetők pitvara, virágos rét dalaidtól zendül.
Majd mikor meghallod félszázad évfordulóján azt a felriadó üdvkiáltást, amit egy erős dandár zendít fel szobrodhoz – mert az a kis csoport, a szellem harcosainak, a szabad szó úttörő munkásainak csoportja, akit te vezettél, azóta dandárrá nőtt fel – fölébredsz-e arra? Megszólalsz-e arra? Szavadat meghalljuk, kik akkor ott leszünk, lelkünkbe bezárjuk és követni fogjuk.
„Talpra magyar!”
[1898]