Tömörkény István: Asszonyi ok

János idevaló ember, s mégis, mikor bejön a városba, úgy kell róla szólni, hogy no, hát János bejött a városba a vidékről. Nem szükséges János neveit teljes egészében emlegetni, e kor nem arra való. Tökéletesen elég, ha megjegyeztetik, hogy János a Kiskasza Vadlövő Nagymihályék családjából származó, s a neve ezen értelemben Kiskasza Vadlövő Nagymihály János. Többi nevei ezúttal lemaradhatnak, mert nem arra való a betű, hogy fölösleges szavak nyomtatására rakják össze. A történet így is hosszadalmas, mert el kell mondani benne, hogy János miért került vidékre. Nem egyébért, mint hogy a szomszéd faluból lányt vett el, s odaházasodott. Az asszonynak van ott egy kis házacskája, földecskéje, János hát odament lakni. Így nem fizet idebent házbért, az adója is alighanem kisebb, s mikor a maguk földjén odakint nincsen dolog, bejár a városba munka után. Nincsen messze az a falu, amelyben János lakik, csak inkább itt mindjárt a közelben. A harangszó kiszolgál odáig.
Abban az esetben, amelyről most itt szó van, odakint éppen nem volt munka, s János bejött a városba, hogy egy kis pénzt keressen. Talált is, a földet ásta valamely ház alapjánál, este megkapta érte a pénzét, s haladt kifelé a városból haza, az asszonyhoz. Ahogy menne, még az utcákon, esni kezd az eső. De nagyon esik. János úgy gondolja hát, hogy ezelől födél alá megy az ember. Ott van épp útban az elevenhalott asszony korcsmája (még életében megcsináltatta a koporsóját és halotti ruháját: innen a furcsa név), János odamenekül egy pohár borra. Míg az elfogy, majd csak eláll az eső. Pedig dehogy áll, sőt még jobban esik. Újabb pohár bor is elfogy, s János apránkint kedvre derül. Akad cimbora is, telnek az órák. Időnkint kitekint, hogy esik-e még, de bizony csakugyan esik. Éjfél felé mégis csak odajut János, hogy ez olyan országosforma eső, mely talán holnap estig sem áll el, legjobb lesz hát, ha haza megy. Elindul. Sötét van, az eső vágja, a töltésen csúszós az út, jó, hogy a Tisza egy kicsit világít, különben beleesne. A faluban nagy a sár, sok helyen a kerítésekbe kapaszkodva kell elhaladnia, hogy a csizmaszára meg ne merüljön. Ez nem megy minden zaj nélkül, a kutyák fölébrednek, s igen nagy ugatásokat követnek el. Végül János a házuk elé ér, és kocog az ablakon, előbb halkan, azután erősebben.
- Ki az? – kiáltja a sötét szobából a fölriadt asszony.
- Én! – feleli János önérzettel.
- Hejnye, kutya, akasztófára való betyárja! – kiabál az asszony. – Hát ilyenkor gyüsz haza? Ne félj, ide be nem töszöd a lábad.
- Ne lármázz, hanem nyisd ki az ajtót! – rendeli János.
- Nem nyitom én! – pöntyög vissza az asszony. – Ide be nem eresztelek, akasztófavirág! Eredj vissza! Eredj oda, ahun eddig vótál!
Jánosban hirtelen föltámad a méreg. Szó nélkül megfordul, megint vérig kapaszkodik a kerítéseken, följut a töltésre, s visszajön a városba. Egy óra múlva már ismét csak ott van az elevenhalottnál.
- Aszonták otthon – mondja –, hogy odamönnyek, ahun eddig vótam. Hát itt vótam eddig, hát ide gyüttem.
Hát jól van. János leül az asztalhoz, s ott van még másnap délben is. Mint este is. Már költögeti a pénzt ugyancsak, és nótás kedvében van. Még éjszakára sem megy haza, mert teljes igazában véli magát. Odakint a faluban meg már nagy a szaladgálás. Az asszony azt sem tudja, mitévő legyen. Hej, hun lehetett az ura! Nem akasztófáravalózna már, csak jönne haza, de mikor nem jön. Utóbb, a harmadik nap reggelén, sírva megy az apjához, aki bürgékkel bajoskodó juhász ember, elmondja neki a dolgot, és könyörög, hogy menne be a városba, és keressem meg az urát. Hümmög az öreg, mérges is Jánosra nagyon, mert akármit beszéljünk, mégsem szabad ilyen tetteket követni el. No, megígéri, hogy bejön, fölkeresi és szép szóval hazacsalja. Fejébe teszi az ünneplő kalapot, kezébe a kampós botot, és megindul. A városba érve, nem nehéz Jánost megtalálni. Az út ott haladt el az elevenhalott mellett, és kihallatszik János dalolása. Már a hosszú idő alatt minden nótának a végére járt, a régieket szedi elő, s most épp annál tart, hogy az Ábrahám szomszéd mint osztotta föl a hízott libát. Sok cselédje volt Ábrahám szomszédnak, hízott libája meg csak egy: így az elosztás nagyon sok gondot okozott, s talán ezért is foglalták ezt nótás versbe falusi történetírók. Mondja János éppen, hogy… Jákob kapta máját, Száli a zúzáját, Icig bruder mög az vékony szalonnáját… mikor belép a kocsmaszobába az öreg, így szól mérgesen:
- No!
János meglepetve tekint rá a szerfölött sok üveg mögül, ezután nagyot kiált:
- Gyék kend ide, édösapám!
Az öreg haragosan ül le. János borral kínálja. A bor jó, nem lehet tagadni.
- De várjék kend csak – bíztatja János –, majd összevágom egy kis szoldával.
Szódával még különb. Nagyon jó vágása van neki. Hejnye, hejnye. No. Csakugyan. A szél hordja el a haját. Miféle dolgok történnek.
- Hát… – kezd a beszédbe az öreg.
- Hát – vág a szóba János, nagyot ütve jobb kezével a levegőbe – tudom én, ne is mondja kend… Mind ilyen az… kenddel is így csinált a felesége fiatalabb korába. Le akarják töretni az embört! Kenddel is csak ezt csinálta az asszony. de okos embör vót kend is, mert kend se hagyta magát.
- Én? – szól az öreg. – Hát mán hogy hagytam vóna? Én sohasem hagytam, akármit csinált is. Mert nem ű parancsol.
- Persze hogy nem ű – hagyja rá János jóakaró bíztatással. – Az természeti dolog. Ne is engedjön kend neki sohase.
- Nem is… – mondja amaz, s önt a poharakba.
- Maga magának minek önt kend? – kérdezi János.
- Már mér nem öntenék?
- Hát hiába önti kend tele a poharat, csak kiissza kend.
Így évődnek délig, ezután estig. Hogy a János zsebe már nem futja anyagiakban az öreg intézkedik, és okvetlen „hangászokat” akar. Valami darabban maradt bandából kerül is három cigány. De hisz elég az éppen. A klárinét mondani kezdi csakhamar amaz igazságot, amely szerint: A juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a másikra, Legelteti nyáját, Fújja furulyáját, Csuhaj, úgy éli világát. – Lehetetlen az ilyent táncolás nélkül kibírni. Az öreg a juhászost járja, és ütögeti tenyérrel a csizmája szárát, ami a mulatság mellett a józanság mértéke is, mivelhogy e munkálatban jórészt egylábon kell állani.
Este pedig eljönnek a helyről, beljebb haladván. Fekete kávét akarnak inni, sokat. A kedv már igen magas. Danolnak az utcán. Ketten is mondják ama kunos nótát, hogy Cintányérban, cintányérban aprószöllős pogácsa. Fáj a szívem, fáj a szívem A juhászra, juhászra. – A zajra rendőrök jönnek elő, akiktől erélyesen követelik, hogy olyan helyre vezettessenek, ahol a legfinomabb meleg kávét mérik. A rend legényei a kaszárnyájukba tessékelik a magyarokat, s ott némi vergődés után elalszanak a szalmazsákon. Az öreg még álmában is szaval: Bort hozz, kutyafülű…
Másnap reggel, kissé zavaros szemekkel a rendőrbíró előtt állnak a csendháborítás miatt.
- Ejnye, ejnye – feddi a bíró Jánost –, már hogy lehetett ekkora italozást csapni?
János szigorú haptákot áll, és szól:
- Jelentöm alássan, tekintetös kapitány úr, asszonyi ok miatt történt.
Mellette a vén juhász bizodalmasan integet a kapitány fel, hogy nézze csak, hát a dolog csakugyan asszonyi ok miatt történt…

1899