Dr. Bágyoni Baranyai Lőrinc: Addig haza nem megyek…

Ezer esztendeig Isten bokrétáját,
– mostanában Krisztus tövis koronáját –
viselné szent Hazánk;
s a vörös hóhérok ácsolják is fejfáját!
De a dróton innen, az aknán túl
tízmillió magyar vastürelme
a sírásókat fejfa-faragókat
hamuvá perzseli végleg és örökre!
Gyakran elfog engem is honvágy.
Úgy gyötör, éget a hazaszeretet!
Csak addig szeretnék élni,
míg minden magyarral egyszer hazamehetek!
Úgy hív haza, úgy csábít
a sok szép, vidám gyermekkori emlék…
Az erdő, a csörgedező patak,
a virágos rét, hol lepkéket kergeték.
Hallom! Úgy hívnak, visszasírnak minket
az alföldi rónák, a székely hegyek –
Futni, rohanni, s repülni szeretnék,
de – haza nem – megyek!
Éjszakákon kísért diákéveim
tarka élete, sok tréfás álma –
Kincses Kolozsvár, – hol tanultam
a szőke Szamos partját járva!
A Héja – erdő, a Törökvágás útja!
s a világszép Házsongárdi temető!
Ezek emlékét hiába hessegetem,
folyton csak vissza-visszajő.
Reggelenként a felkelő glóriás nap
az Isten kék egén
arra bíztat, hogy egy futó felhő hátán
térjek haza én! –
Visszavár Pest-Buda, Szeged, Vác,
Újkígyós és Csaba!
Síró üzenet számomra a balatoni,
a dunai halászok kesergő dala!
Élnek még lelkemben a vonzó hűvösvölgyi,
s a szörnyű ostrom-emlékek…
Bár a villámok szárnyán is sietnék,
de – haza nem megyek!

Nem! Addig én innen, bárhogy is vágyok,
Haza nem megyek!
Míg sírástól, kínzástól, sikolytól
remegnek a hegyek!
Míg az istentagadók
halomra ölik a fajtámat –
Míg, ha hazatérnék
véremmel festenék vörösre fejfámat;
Míg muszka parancsra
verik-hajtják munkára a magyart!
Míg kivégzett ezrek drága vére
festi vörösre az avart!
Míg magyar arcokon mosoly helyett
tengernyi könny pereg –
Míg ismét nem ropognak
az ifjak kezében a forradalmi fegyverek;
S amíg sarlós gyászlobogó leng
szent Hazánk és Erdély felett:
Isten látja, már-már belehalok,
de – addig haza nem megyek!