Szentkuty Pál: Hajnal a Balatonon

A víg tivornya tétovára torpant idebent.
Sikongó hangszerek vad jajja halkra lankadt.
A pergő, döngő dobok tompa buffogása közt
Egyszerre földöbbent a Csend...
Kint lomhán haldoklott az éj;
Hűlő, nagy teste némán nyújt a vízen el...
És ekkor hirtelen megborzongott a tó.
A mélyből finom fodrok, apró reszketések keltek.
Titokzatos, halk zsongás támadt parton a víz fölött;
Nyüzsgése színnek, nesznek, illatoknak.

Csodás lilák és hűvös szürke-kékek,
Halványak s mégis tenger-mélyek,
Világosak már és még sötétek,
Egymásba folytak, égig értek.
Alig derengő álom-fények
Kigyúltak s lehelletnyi tűzben égtek.
Könnyű szelek virágízt téptek;
Szétszórták s aztán tovább-léptek...
S mi volt e röpke nesz?... Tán gerle-rebbenés?
Vagy kácsa-, gácsér-szárnyverés?...
S e zsongás mind? E borzongás? E reszketés? ...
Az újulás, a szent Keletkezés,
Az ébredés mindennapos csodája
Ment végbe égen, parton, víz fölött –
És emberekben.
Pitymallott!..
Halálon innen s túl az életen.
Túl, túl e szűk, fájdalmas téreken,
A Mindenség nagy titka lebbent:
A Szépség szállt az árva, bús Világra.
(S mint minden ilyen mérhetetlen Túlság alján.
Isten rejtőzött emögött is bölcs-derűsen.)
S nyomán, rózsálló pirkadásban
Föld-szerte földerengett ím a Lélek.
Új életté oldódott már az éji dermedés,
Ujjongó, boldog hajnal-álom,
Ős fény-öröm tört föl az éjhomályból...
Biz úgy! :
Nagy lélek-pirkadás történt ma jókor!...

Ó mért, hogy nem sűrűbben esnek itt ily szent Csodák?
Szépséges arcodat, Uram, ha gyakrabban mutatnád.
Hozzád (és önmagává!) rendülne talán
Szerette, hűtlen, bús fiad,
E véres szörny,
Az ember.

1939