Csata Ernő: Szabó Dezsőre emlékezem

„Míg magyar van: feltámadok.”
és a
,,Minden magyar felelős minden magyarért”

szállóigék rögtön beazonosítják Szabó Dezsőt, az embert.

„Széles e hazában hatalmas tömegek tudták, mit jelent a neve: hogy jelent nemzeti önbecsülést, kiapadhatatlan nemzetféltést, alku nélküli, ellentmondást nem ismerő szolidaritást minden emberi szenvedéssel, hogy jelenti a magyarság sorskérdéseinek legtisztább hangját. Mert minden mondata "sikoly volt a hátba döfött nemzet ajkán". Vegyész nem láthatja olyan tisztán a kémcsőben lezajló folyamatot, zenész nem hallhat olyan tisztán egy akkordot, ahogyan ő érzékelte minden sejtjével és mozdulatával, hogy "magyarnak lenni mit jelentett”.

Szőcs Zoltán

 Szabó Dezsőnek

Csillagálmú, megrugdalt
göröngy,
kihez a titkok gyónni járnak.
Oszlatja a ködöt felettünk
s világol a látóhatárnak.
Ha majd egykor boldogabb
népek
feltúrnak földet, múltat, csendet,
a századok tanulják tőle,
magyarnak lenni mit jelentett.

Kerecsendi Kiss Márton, 1941.

Szabó Dezső:
AZ ÚT

Nem, nem lehet futni az anyacsóktól!
Törvény és végzet: indít s kötelez.
Hiába futsz és lázadsz idegenné:
Egyszer csak megfog és sírva érezed,
Hogy ősi végzet hajtja véredet,
Hogy fáj az, ami fáj a millióknak.

Az anyacsók, melyből életre kelsz,
A temetőktől kapja életét:
Ős akaratok, régi szenvedések,
Messzi vágyak és százados remények
Adják meg tested-lelked végzetét
S nem menekülhetsz ősi önmagadtól.

Mert higgyétek: a temető az élet:
Ő a parancs és ő az akarat.
A századoknak makacs építői,
Boldogjai, hősei, szenvedői
Nem haltak meg a barna hant alatt:
Ők álmodják tovább az életet.

És mi, akik itt akarunk, teszünk,
Félünk, szeretünk teljes életünkkel,
Dühödünk, vágyunk, harcolunk, vetünk:
Bábok vagyunk, s láthatatlan fonalak
Húzódnak a zsarnoki föld alatt
S hiába küzdünk ősi végzetünkkel:
Rágnunk kell a temetők álmait.

Ó, most vad lázú a temetők álma.
A vér borától tántorog a részeg
Föld és őrült a benne alvók láza.
Gyilkos dühök, gigászi szenvedések,
Vad étvágyak mind a szívünkbe tépnek,
Őrjöngenek bennünk a temetők.

Tőled vettem én is énem parancsát,
Okát, tartalmát, célját, vágyait:
Ó temető, Kolozsvár temetője.
Te szabtad meg a gyermek álmait,
Az ifjú útját, férfi harcait,
Minden halálom, minden életem.

És szolgáltam a temető szerelmét,
Híven, hősileg, minden életemmel,
Nem ismertem félelmet számítást.
Erődből voltam légió és fegyver,
Gondolat éjjel, és ha jött a reggel,
Mindig kész harcos minden halál ellen.

Egy oldott népnek voltam öntudata,
A sivatagban voltam termő élet,
Akarat ott, hol nem tudtak akarni,
Jövő-látó, hol csak a máért féltek,
Merészség ott, hol a legfőbb vitézek
Ötven percentben mertek csupán élni.

És voltam árva, voltam egyedül,
Hamis visszhang igémet szertehordta,
És lett szennyes, tolvaj lebuj cégére,
Kalóz-hajók tévesztő lobogója.
És jaj, a harcom nem védte, nem óvta,
Azt ki dolgozik, azt, aki terem.

Így lettem aztán idegen azokhoz,
Akikért éltem, akiket szerettem.
Így lettem idegen önmagamhoz.
A temetők parancsát levetettem,
Anyám csókjától messze, messze mentem:
Lettem csak én: két szem, mely lát s már nem fáj.

De most, hogy a halál s minden szenvedés
Támad azokra, akik miatt lettem:
Eláraszt megint az a temető.
Nem, nem lehet többé idegen lennem,
Velük kell fájnom, velük kell szenvednem.
Kolozsvár földje jajgat, kiált bennem,
Bennem sikoltanak századok és holtak:

Nem lehet a halál egy nemzet célja,
Az Időből roppant reménység árad:
Elmúl vereség, rabság és gyalázat,
Új tavaszok jönnek és új vetések,
Új, győző lelkek és új nemzedékek:
A nemzet célja mindig: jövő s élet.

Dezsőszállás, 1944. szeptember 29.