Czóbel Minka: Egy hét

Részletek

HÉTFŐ – MUNKÁRA

Falu utcájába tolul a reggel,
kelet felől csöndesen jó elő
harmatosan, üdén. – Fehér sereggel
telik meg az útszéli legelő.
Elől libák jönnek a kapusorból;
háromszögű nyomot hagy út porába,
sűrűn egymás mellett, majd összefolyva,
kétszáz liba sárgálló, hártyás lába.
Majd más nyomok vonulnak el felette:
nehezebben léptek mélyebben szélessége,
lassú ütemben megy a falun végig
falusi csorda ingó fehérsége.
Álmatag szemű, habos-fehér szőrű
tehenek közül magasan sötétlik
ráncos nyaka a falusi bikának,
komolyan, lassan megy az utcán végig.
Ébred a falu, megnyílnak a házak,
egy s másik ajtó – kiömlik belőle
üde reggel harmatpárái közzé
megannyi éj elfogott levegője,
és lassan jönnek ki az emberek. – –

KEDD – VÁSÁR

Homokdombok sárgálló oldalán,
két hosszú sorban, kifogott szekérben
felhalmozva, halványzöld rakásokba,
mi csak káposzta termett a vidéken,
kemény fejek, – mint az üveg törik
minden levél, de egymásra szorítva
gömbölyödik halavány selymessége,
egymást védőn, fodrosan beborítja.
Tovább, a marhavásáron fehérlik
sűrű tejszínűn a sok szarvas marha,
mint elszáradó erdő felső ága
magaslik ki mindegyik fényes szarva.
A ló-vásáron gyorsan váltakozva,
kék, ég-visszfényes, sárga-barna foltok. –
Mint virágágyak tarka színességben:
fehérlő sátrak, kis portékás-boltok.
Szalagok, kendők függnek egymás mellett,
szélben himbálnak. – Megcsillan ezüstje
kis tükörnek. – Sötétlő sokaságra
kéken borul a lacikonyhák füstje.
Földre-terített nagy fehér ponyvákon
báránybőr sapkák sűrűn feketéllnek,
kisebb fiúk csak kívánkozva nézik,
alkusznak, válogatnak a legények…

Szabad-tűzre rakott nagy vas üstökbe’
sisteregnek a piros-barna zsírba’
pecsenye-darabok, – nagy vasvillával
hogy kiszedik, végigcsepeg a zsírja.
A tabernából muzsikaszó hallszik,
benn látszanak, mint alig-színes árnyak,
legények rozmaringos kalapokkal,
összefogódva duhaj táncot járnak,
a legnagyobbik alig áll már lábán,
vagy csak úgy tesz? – dereka hajlik hátra,
lába előre szalad, arca lángol,
szilajan fenyeget a muzsikára.
A két kisebbik, aki körülfogta,
halványabb arcú, gyenge kis legények;
a szilaj nóta is félénken hangzik
ajkukról, mintha távol temetnének.
Az egyiknek még alig pelyhes álla,
de büszke rá, hogy ő is már nagy ember,
bámulattal néz a magas legényre
elázó, szerelmetes leány-szemmel. – –

CSÜTÖRTÖK – GYERTYALÁNG

Alkony jön az utcába, őszi alkony,
falusi füstszag száll a levegőbe.
Két ökör fehérlik az esthomályból,
hamvasan csillog sima, fehér szőre.
Gyönyörű ökrök, – egyik a járomnak
íve alatt fejét oldalra hajtja,
hogy ne akadjon be a kerítések
deszkái közé széles, hegyes szarva.
Krumplit szállítnak – hogyha legurul egy,
gömbölyűn ül meg a kerékvágásba,
alig látszik a barna homok közül,
s mintha csak hívná, mellé gurul társa. – –

SZOMBAT – VIRÁGOK

Már üvegházban vannak a virágok.
Két fehér szegfűt vág le a cserépből
a kertész, néhány muskátli-virágot
és egy szálat a zsidócseresznyéből.
Szétnéz: „Kevés a virág, mi is van még?”
Piros erekkel szőve, aranysárgán
egy abutilon formás kis harangja,
gyöngéden inog vékony, hosszú szárán,
kék ibolyákat, halvány krizantémet
szednek még össze, azután kilépnek
az őszi kertnek arany záporába,
hónapos rózsát, ciprus-ágat tépnek,
sötét fenyűgalyat és pucpáng-ágat.
Kétszerte sűrű kékes-zöld sötétje
a ciprusfának, halavány, napfényes,
elalvó arany-kertnek közepébe’. – –

VASÁRNAP – HARANGSZÓ

Megkondul a harang vasárnap reggel,
templomba megy a nép. – Fürtös gubákba’
elöl a férfiak, kimérten, lassan.
Nehéz csizmákkal az egymás nyomába’,
utánuk asszonyok, nagy fejkendőkkel,
sárga bőrbundájuk cifrán kivarrva;
a bunda szélét, nyakuk körületjét
fekete kondor bárányprém takarja.
Majd lányok jönnek, erős rózsaszínben,
keményített szoknya suhog utánuk
hajadonfővel; hűvös őszi szélben
meglebben kék és piros pántlikájuk.
Sötétzöld köténye van mindeniknek
– mert most sötétzöld a falu divatja;
némelyiknek már zöld ujjasa is van,
és zöld kötényt visel apraja-nagyja. – –

Lassanként tűnnek el a templom-ajtón,
elnyelte őket mind a nagy bejárat.
Néhány perc múlva a templom környékén
falvakból kiözönlő ének árad.
Az utca – mintha kiseperték volna;
tyúk ha kapar, varjú ha repül végig
az üres utcán. Templomból kiömlő
ének hangzik, száll fel a magas égig.
Kisvártatva templom-ajtó a népet
ismét kiontja az üres utcába,
kimérten, lassan hazafelé mennek,
ki-ki megáll a saját kapujába’.
Délután csoportokba gyűlnek össze,
– szép az idő – kiülnek a lócára,
kapu előtt komolyan beszélgetnek,
vagy tréfálkoznak, itt-ott kártya járja. – –