Füst Milán költő, író, egyetemi tanár

Amikor elkezdtem az „elfelejtett költőkről” szóló sorozatunkat, tulajdonképpen Németh László felvetése inspirált: „Szeretem megismerni azt, amit szeretek.” A Füst Milán életművének elemzését azonban több más, általam fontosnak tartott kérdés is motiválta, meg Komlós Aladár egykori megjegyzése is: „A szép legendák és az érdekes pletykák hallhatatlanok”. Elsőként tulajdonképpen az, hogy a magyarországi zsidó származású írók, költők, szerkesztők legtöbbjének miért ellentmondásos a viszonya a nem zsidó irodalmárokkal, hogy Osváth Ernőtől vagy Ignotustól kezdve Kertész Imrén át a Habsburg Intézet volt igazgatója Gerő Andrásáig, miért nem zavartatták magukat az igazságtól, miért nem a kiszemelt „áldozatok” korrekt bemutatása, hanem a nemzeti (asszimilálódott zsidó) írók, költők besározása volt általában a cél. Példaképp, egy újságcikk után kirobbanó vitában (az egyébként zsidó származású) Füst Milán „egy zsidó szervezet számára antiszemitizmusa miatt nem lehet cégér”, a fennebb említett Gerő szerint. Ez a vád olyan pitiáner, amit anno Csortos Gyula a kiváló színész a „kóristák rémuralmának” nevezett, a féltehetségek, a szemérmetlen firkászok és a zsigeri ellentmondók odaböfögései, amely oly megalázó, mintha a József Attila irodalmi kávéházat egy elmegyógyintézetben nyitnánk meg.
Kétségtelen tény, hogy Füst Milán nem volt „egyszerű figura”, akit lelke mélyéig csak a megoldandó művészi feladat érdekelt. Költészete egy rendkívülien egyéni veretű konok álomkép, egy nem emberi minőségű világmegvalósulásról. Ez a látomás egy agyvérzésig makacs, megszállottan reménytelen, az eszelősségig borúlátó, de a vesékig hatóan logikus, fogalmilag rendkívül pontosan felfejtett, láttató, bőséges részletezéssel és ismétléssel bizonyított s minden látomásos mivoltában is csupa testies plasztika, konok műgonddal, dühös klasszicizmussal, eltökélt művészi öncélúsággal kikalapálva. Hegedűs Géza mondta róla: „Életében is, elmélkedő és emlékező műveiben is néha bogaras, akadékoskodó öregembernek látszik már fiatal korában is, de a furcsaságok, nemegyszer különcködések mögött egy nagyon világos gondolkodású, okos, tudományosan képzett elme húzódik meg, aki úgy tesz, mintha szerepeket játszanék. Legközismertebb szerepe a vélt betegségekkel küzdő hipochonder; másik szerepe az aggastyán (aggastyánként is szerepmódra játszotta az aggastyánt). De játszott betegség, játszott vénség is csak arra alkalom, hogy elmondja igazságait: versben, szépprózában, esszében és emlékezésekben”. Mert az tény, hogy a magyar zsidóság adott nagy tehetségeket a magyar szellemi életnek: Sík Sándor, Karinthy Frigyes, Szerb Antal, Sárközi György, Radnóti Miklós, Bárd Oszkár, Erdős Renée, Keleti Arthur jut tucatnyi társai mellett most az eszembe, a kétkedőnek megjegyezve, Liszt és Herczeg Ferenc sem született virtigli magyarnak(,német volt az anyanyelve).
De e mellet az is érthető, hogy a nemzeti-keresztény oldalnak folyamatos fenntartásai voltak - vannak, mert egyrészt a „Tanácsköztársaság népbiztosainak”, másrészt a Moszkvából visszajött kommunista diktátor-helytartó Rákosi, az AVH és körének legtöbbje zsidó volt. Ezt a nézetet még a józan gondolkodású zsidó történészek és egyes rabbik is elismerték. Az „Élő zsidó történelem” könyvnek modern kiadásában, a cionista neológ rabbi (Szabó Ödön, az Izraelben felvett héber neve szerint Jesurun Élijáhué) még azt is hozzátette, „hogy a fehérterror egyenes reakció volt a Tanácsköztársaságban való zsidó részvételre (»az intellektuel zsidó fiatalság szíve minden idealizmusával csatlakozott a szocialista és kommunista párthoz, és oroszlánrésze volt abban, hogy 1919 tavaszán az ország tanácsköztársasággá változott), amelyet „Kohn Béla” (sic!) vezetett. S a kommunizmusban való zsidó részvételért „valakinek fizetni kellett«.” Ha azonban az egyéb részleteket is vizsgáljuk, meg kell állapítanunk, hogy ez elitélő nézet elsősorban nem faji alapon keletkezett, hanem magatartásuk okán. Ezt már Márai Sándor is megírta a „Föld, föld”-ben, hogy ezek a kommunista zsidó vezetők olyan társadalmi légkört teremtettek, amely okot adott egyrészt az antiszemitizmusra. Másrészt, „a társadalom jelentős része elvesztette személyes szabadságát, önazonosságának tudatát, valamint személyiségét is”. Veszprémy László Bernát tanulmányában is megemlíti: „a dualizmusban a kereskedelem, a nagyipar, a bankvilág, a sajtó, a színház, sőt a nagyvárosok polgári klubjai is egyre inkább »elzsidósodtak« (bocsánat, de lehetetlen megkerülni ezt a rosszemlékű kifejezést, ha meg akarjuk érteni a keresztény reakciót).” Az ugyancsak az antiszemitizmussal nehezen vádolható Márai (felesége Matzner Ilona, kitért, zsidó származású) állította: „A zsidók ne csodálkozzanak, ha egy kapzsi társadalom, amely nem kis részben az ő üzleti mohóságuk és szellemi igénytelenségük – pontosabban: ál-igényük – miatt műveletlen maradt, erkölcseiben is megromlott…”, így legtöbbször közönyösek maradtak a zsidó soá szenvedései során. A zsidó származású Karinthy Frigyes pedig nem a zsidó identitás és kultúra elvetését, hanem annak „öntudatos felhasználását” támogatta. Szerinte: „…Ha jobban belemélyedek ebbe a gondolatba, érdekesnek találom, hogy az előbbi kategóriákba tartozóknál, amilyen nagymértékben hiányzik a faji önérzet, olyan nagymértékben megvan bizonyos /talán öntudatlan/ faji gőg. Az előbbi föltétlenül jogos és hasznos. A gőg viszont ellenszenves és káros. A magyarországi ú. n. hivatalos zsidóság sem mutat és nem mutatott kellő önérzetet”. Füst Milánt – mint oly sok kitért kortársát – nyomasztotta a származása. Ezen nincs is mit csodálkozni, mert immár „teljesen idegenek a zsidó társadalomban, mely őket be sem fogadná”, írta egy tanulmány. Füst erről így nyilatkozott: „Én magyar író vagyok, nékem a magyar a szent nyelvem. Nékem minden csepp vérem azzal a kultúrával van itatva, melyet itt szoptam magamba, ebben az áldott és átkozott kis országban. Ha tehát rajtam mégis kiütköznek zsidó származásom nyomai, erről én nem tehetek, s ha nem is röstellem ezt, de nem is dicsekszem vele. S ha valaki ezt rólam megállapítja, én azt nem fogom dicsőségnek tartani”.

„Idegen vagyok én itt, idegen nékem ez a Föld s idegen
minden népe!
A felhőket kergetem én – s az úgy van jól! „

Copperfild Dávidhoz – részlet

Ezzel a minden pontján érzékeny, nehezen feltáruló, traumatizáló viszonnyal Füst Milán Naplójában a maga teljes bonyolultságában lehet találkozni, mert az én és az ő között szituált személyt, Füst Naplójának „termékét” a tekintet mindkét oldalán létrejövő tárgyi lét jellemzi. Viszonylag korai időktől találhatóak ebben olyan megjegyzések, amelyek a mai értelemben (jókora áthallással) antiszemitának minősíthetők. „Weisz Mór illatszer: ez a név büdösséget áraszt.” – írja 1914-ben. Ez a megjegyzés azonban inkább a szakállas-kaftános ortodox zsidóság ápolatlan, mosdatlan külsejére reflektál, nem a belső értékekre… Valójában a lelki tények, az érzelmek és eszmék materiálisan rejtélyes objektivitását fogadja el a maga kizárólagos valóságának, ezt szikráztatja szembe a tapasztalati világ tényeivel. Tény, hogy „a műveltség részben hősiesség, részben erkölcs” is. Sokszor hibás megítélése miatt Füst Milán – aki vitathatatlanul a modern magyar líra kiváló egyénisége – személyiségének (munkássága mellett) bemutatása, havilapunk fontos feladatává tartozik. Czóbel Minka nyomán Füst a magyar szabadvers megteremtője. Versei feltűnően különböző mindattól, amit a Nyugat impresszionista költői közzé adtak. Expresszionista versek voltak — tíz évvel a német expresszionizmus előtt. „Formai problémákkal nem foglalkoztam – nyilatkozta egyszer maga a költő – úgy éreztem, hogy kötött ritmusban és rímekkel nem tudnám kivetíteni a belsőmet. Hosszú sorokra és ünnepélyes nehéz gyászzenére volt szükségem, hogy megnyilatkozhassak. Whitmant akkor még nem ismertem. Peter Altenbergnek, a feledhetetlen bécsi költőnek könyveiben találtam egy-két »szabadverset«: ő bátorított fel arra, hogy ilyen kötetlen, hosszú sorokban próbáljam kifejezni magamat.” Pomogáts Béla tanulmánya szerint: „a Nyugat költői közé tartozott, s ennek a költészetnek az egyik legszínesebb alkotó személyisége volt. A Nyugat az irodalom szabad »köztársaságát« hozta létre, és senkit sem akart korlátozni tehetségének, személyes érdeklődésének kibontakoztatásában. Az egyéniség szuverenitását tekintette a művészeti alkotó munka zálogának, ez a szuverenitás adott hitelességet a leírt szónak, az egyéni formának. Füst Milán ilyen szuverén egyéniség volt, teljesen egyéni költői-írói világot és nyelvet teremtett, s ehhez a világhoz mindig hű maradt. Költészetünk formaromboló és formateremtő mesterei közé tartozott, aki sohasem akart megfelelni semmiféle kifejezésbeli szokásnak és normának: az új lehetőségeket kereste, merészen kutatta a szokatlant, az ismeretlent, s közben a maga módján maradt hű irodalmunk nagy hagyományaihoz”.

Nincs ereje a lábatoknak többé,
Hogy a József-körúton sétáljon. Rég meghaltatok.
És veletek halt el a Nevetés barátaim s a szív
Ezernyi íze, bája, -

Hogy bugyborékolt tőletek az utca! - mindig is úgy képzelem:
Hogy lejjebb hajoltak a háztetők s a vén
Csókák is, ötvenévesek felűltek fészkükön az éjben
S nevettek rajtatok, -

Emlékezetül – részlet

Fürst Milán Konstantin néven született elszegényedett zsidó kispolgári családban Budapesten, a VII. kerület, Hársfa utca 6. számú házban. Apja különc és bohém, költekező figura volt, aki felvágásból egy szerb király nevét adta fiának. Csak középiskolás korában keresztelte meg Sík Sándor piarista papköltő. Saját kezűleg írt önéletrajza szerint: „1888-ban (július 17.) születtem, Budapesten, mint szüleim egyetlen gyermeke. Apám hosszú betegsége után kisgyermekkoromban elhalt. (Élete végefelé évekig állástalan hivatalnok volt, kallódó ember.) Halála után még nagyobb nyomor következett ránk, amelyet nincs kedvem részletezni. (Anyám öngyilkossági kísérletei s az én újságárus karrierem és így tovább.) Végre is valaki kitanított, — mint nyolc éves fiú felmentem s minden erőmmel befurakodtam egy Szikszay nevű pénzügyigazgatóhoz, átadtam néki sajátkezűleg írt kérvényemet, amelyben dohánytőzsde-engedélyt kértem anyám számára. Ezt se részletezem. Anyám megkapta az engedélyt, pénzt is kapott hozzá kölcsön valami jótét lélektől és így tovább. Halálra dolgozta magát. (Meghalt 1916-ban.) Mint gyerek sokáig kallódtam ezután idegenek között, hol itt, hol ott. Magam én eminens tanuló voltam, de túl sokat kellett vállalnom egyéb munkát is, tanítanom, az üzletet vezetnem s néha hetekig mikor anyám beteg volt... Különben is, már mint középiskolás is sokféle foglakozást próbáltam, érettségi után még többet. (írnok, nevelő, üzleti alkalmazott, ipari alkalmazott, kocsikísérő és a többi.)” Majd 1912-ben jogi diplomát szerzett, és lett felsőkereskedelmi leányiskolai tanár. Így Füst Milán jogász is, tanár is volt. Tanítványai úgy emlékeznek, hogy egész lelkét adta a pedagógiába, órái lelket-értelmet izgatóak, gondolatébresztőek voltak. Érdekes, jelentékeny tanár: ugyanakkor elmélkedéseinek, jellemzéseinek módszerében mindig maradt valami a valóság tényeit, az emberi magatartásokat kifejtő és értelmező jogászi logikából. Hogy mennyire fontos volt számára a tanítás, arról egy későbbi beszélgetésben így vall: „… azt se szabad felednem, hogy szenvedélyesen pedagógus vagyok, voltam és leszek (minthogy az ilyesmi kiirthatatlan abból, aki annak született), s kezdetben középiskolában tanítottam, majd az egyetemen, s itt magántanárból, majd megbízott előadóból rendes tanárrá léptem elő. Tárgyam pedig az volt, ami egész életemben legjobban érdekelt: az esztétika. Rendkívül sok mondanivalóm volt e téren”. Még 1908-ban megismerkedett Osvát Ernővel, ami életének, írói hivatásának döntő tényezője (végig Janus arcú volt kapcsolata. Hol apaként tekintett rá, hol vakon megbízott ítéletében, hol éles ellentétbe került vele) lett. Kettejük találkozását több ízben is megírta. Önéletrajza szerint: „fiatalkori tüdőbaj gyötört. (Erzsébet-szanatórium.) 1908-ban, húsz éves koromban aztán a megalakuló Nyugat folyóirathoz csatlakoztam, — (Ady, Osvát, Ignotus) — s emiatt vizsgáimat elhanyagoltam, viszont ekkor írtam fiatalkorom legszebbjeit”. Így a Nyugatban 1908-ban jelent meg első írása, Peter Altenbergről, 1909-ben ugyanitt megjelentek első költeményei.

Notturno

Nehéz szekerek dübörgése éjszakai órán...
Álmában, éjjel igy zúdúl fel a tó és elnyugszik.
Az idő sűrű, bizonytalan, fekete vizben lomhán tova-úszik...
A hold pedig most minden fényét világoskék páncélú felhő-lovasokra szórván:

Igy orgyilkosságról a sötétben senki sem tud s kihalt utcákon rohan a lator
S a jajszóra, bezárt ablakokon zörgetőre, visszhangzóra senki sem válaszol,
Csak a kocsiút dübörög, nappali kínjáról álmában beszél
S a gyanús: égésszagú-éjszakában nem vigasztalódik senki a gondolaton: hogy elmúlik ez éj,

Hogy megint csak, újra és biztosan reggel leszen...

Nézd, így elhagyottan a szivemet kitépem s a tenyeremre elédbe teszem...
Most, most, most meghalnék érted...
De jön a reggel, a gond s elhalványúl a képed...

Nyugat, 1909. 8 szám

Barátságot kötött Karinthyval, Kosztolányival, Tóth Árpáddal, Nagy Zoltánnal, Somlyó Zoltánnal.

/Karinthy Frigyesnek szeretettel/

Végre is kis versem, légy te az utolsó !
Mondd meg a lányoknak, csak őket szerettem !
S hirdesd még egyszer, hogy sokat szenvedtem én !

Búcsú a mesterségemtől – részlet

Karinthy egy cikkében így írt Füst Milánról: „A »Nyugat« egy izgató és érdekes tehetségű költőjének jellemzése közben beszéltünk legutóbb az arisztokrata lírikusról, aki csak a saját fájdalmát tartja jogosultnak: »a« szomorúságról sohasem beszél: »arisztokrata gőggel veti meg, nem akar tudni róla, hogy az objektív életnek tartozéka «. Akik e jellemzést — szuggerálva a nagy szeretet és hódolat hangjától, mellyel ama lírikusról szólottunk — általános esztétizálásnak tekintették s feltették, hogy a kritikus általában a líra főkellékének, értékismérvének tartja ezt az egocentrikus, arisztokrata világfelfogást: — most talán jobban megértik majd az impresszionista kritika (költészetre alkalmazva egyedül lehetséges) módszertelen módszerét: amikor nagy szeretettel és nagy megértéssel szeretnénk beszélni a „Nyugatnak egy másik költőjéről, akit lírakiváltó világfelfogásban szembeállítanánk amazzal. Füst Milán lírája — éljünk e paradoxonnal — objektív”. Majd később így folytatta: „Objektív szomorúság. Itt nem egy vergődő és ijedt lélek panaszkodik váratlan támadásokon: — fegyveres katona áll komoran, aki tudja, hogy harcba küldték, és hogy e harcban el fog esni ő is, mert e harcban mindenki elesik. Nem lehet remélni semmit az élettől: mert maga az élet is reménytelen. A nap százezermérföldes lángjaival unottan érleli ezt a fanyar gyümölcsöt: a földet: — s a költő odaérzi magát egy szőlőhegy tetejére s tudja, hogy nincs menekvés: alatta gömbbé zárul össze a látszólag határtalanba futó messzeség és sehol nem vezet út a boldog végtelenbe, hova áhítozunk. S a kínlódók sokasága reménytelenül nyüzsög a gömbön:
összeszorultak, mindig többen lesznek, nem menekülhetnek semerre s kínjukban egymást marják s tépik: skatulyába gyömöszölt bogarak nyüzsgő sokasága. Félni és irtózni kell tőlük, nem tehetnek másképp, bántaniok kell egymást”.

Ó Uram, engem bántanak – – –
Csendes vagyok, félek, kis helyre, sarokba meghúzódom
És utánam jönnek, üszkösbottal szurkálnak szörnyű módon,
Fázékony testemmel jeges vízbe rántanak – – –

Zsoltár – részlet

Megjelent első verseskötete „Változtatnod nem lehet”, 1914-ben. De érdemes meghallgatni Füst Milánt is akkori önmagáról: „Nem győztem csodálkozni e verseken, szinte fölfedeztem azt a fiatalembert, aki valaha voltam. Mintha most érteném csak igazán, hogy mi e versek érdeme. Egyszóval: sokra tartom őket, nem is szólva arról, hogy nem győzök csodálkozni azon, hogy honnan vette ez a huszonegy éves fiatalember ezt az új módit? Csakhogy, bámulatos módon, ez a lírai folyam csakhamar elapadt. S ennek a most már huszonnégy éves fiúnak volt annyi ítélőképessége, hogy nem erőltette azt, amire képtelen volt, utánozván az eddigieket, csak azért is! Más mesterség után kellett néznie. Kiderült, hogy benne a lírai indulathoz legközelebb áll a drámai indulat”. Ugyanebben az évben Berlinbe megy a „Boldogtalanok” színműve bemutatása miatt. Ez azonban a háború kitörése miatt elmaradt. Füst Milán élete ennek ellenére továbbra sem volt izgalmaktól mentes. „Az októberi forradalom után azonban megszerveztem a szellemi munkások legelső tanácsát »Alkotó Művészek és Tudományos Kutatók Szövetsége« címen. (Szakosztályelnökök: Bartók, Korányi Sándor, Csók István, Kármán Tódor és így tovább.) Ez a szövetség igen hathatós törvényelőkészítési reformmunkák után a viszonyok változásával természetszerűleg feloszlott. Ebben az időben alakult meg a Vörösmarty Akadémia, ennek alapításában Ady Endrével résztvettem s Ady elnöklete alatt a társaság ügyésze voltam. A kommün bukása után az első tanári konferencián Ádám Manó kommunista tanártársam védelmében, — (ma is él, megtalálható Budapesten), — megtámadtam a köpönyegforgatókat s emiatt vád alá helyeztek, állásomtól is felfüggesztettek. Kilenc hónapi fegyelmi vizsgálat után kisebb büntetéssel visszahelyeztek állásomba (E kisebb büntetésemet nyilván képzelt sajtó-kapcsolataimtól való félelmük sugallta.) Mikor sokhónapi letiltott fizetésemet feloldották és kifizették, — annak ellenére, hogy házbéremmel is hátralékban voltam s azon a télen még egyszer sem volt a lakásom befűtve, — ezt az egész összeget felajánlottam Kassák Lajosnak, hogy vásárolja meg vele a hajótisztet, — egyszóval, hogy valamelyik dunai hajó fenekén Bécsbe szökhessen. (Lásd önéletrajzát. Ez azután meg is történt.) — Közben megírtam «Advent» c. munkámat, amely a Surgoth-féle törvénykezés, valamint a kommunista-üldözések okozta lelki nyomorúságomat tükrözi. Emiatt, — minthogy a munkának híre kelt, — fehér tisztek kerestek lakásomon, bujdosnom kellett tehát s annál is inkább, minthogy már a románok foglya is voltam egyszer s ugyancsak kommunista mivoltom gyanúja miatt. Az irodalomkedvelő Váry Albert akkori koronaügyész jóakarata és szívessége mentett meg legalábbis egyelőre a nagyobb bajoktól. Az «Advent» aztán megjelent a Nyugat-ban is, könyvalakban is s ez, valamint egyéb körülmények egyes tanártársaimat arra késztették, hogy hajszát indítsanak ellenem. E hajszának főembere egy Kmety nevű tanár volt, ébredő magyar, akinek fivére többszörös gyilkos, vagy a Prónay- vagy az Ostenburg-különítmény tagja volt. Ezek az egyéb körülmények pedig a következők voltak: Már 1920 végén vagy 21 elején összekülönbözésem volt a Mester-utcai lányiskola igazgatójával, mert egy Weiss Margit nevű tanulót kommunizmus miatt ki akart csapni intézetéből. (A lány, mint vénlány, most is itt él még valahol, a múltkor is találkoztam vele az utcán, — ilyenkor mindig kifejezi köszönetét a múltakért.) Oly hevesen léptem közbe, hogy sikerült tanártársaimat a tanuló számára megnyernem s a kicsapástól megmentenem. Ennek aztán persze híre ment. De annak is, hogy növendékeimet a szocializmus tanainak ismertetése és bírálata címén a kommunizmusra nevelem. (Ez alighanem így is volt, legalábbis Fürst Sándor volt növendékem is, mint hallom, nem egyszer úgy emlegetett, hogy tőlem tanulta a kommunizmust. De akad más is ilyen, aki most azzal keres fel, hogy nékem köszöni meg a kommunizmushoz való kedvét s e téren való tudásának alapjait.) Szó ami szó, mindez együttvéve megtette a magáét, Kmety részéről még életveszélyes fenyegetések is elhangzottak, ha nem távozom az iskolából. Nyugdíjba mentem tehát. Közben kitanultam a szűcs-mesterséget Kónyái és Arányi akkori Váci-utcai cégnél, — 1919 végén és 1920. elején.” A világháború és a forradalmak mélyen befolyásolták a hipochonder Füst Milánt.

Én, ki komoly diófák lágy árnyékában ülök,
Most alkonyatkor megenyhülök.
És ülök könnyes és bánatos szemmel...
És a sírás őrjöngése, mellyel
Szegény elfáradt mellem éles késsel felhasítni,
Szegény, lihegő tüdőmet kitépni akartan,

Ülök – részlet

Volt tanítványát, a jómódú Helfer Erzsébetet vette feleségül, aki anyagilag végig támogatta, így hat hónapot tölthetett Baden-Badenben 1928-ban dr. Groddeck szanatóriumában, és ugyanezen évben részt vett a Pen Club bécsi kongresszusán, majd neurózisát újra szanatóriumban kezeltette. A túlzottan aktív, feldobott lelki állapotot és munkaaktivitást (az ún. mániás fázist) hosszas letörések, munkára-életre való képtelenség érzésével kísért depressziók követték. Nála is, mint sok nagy magyar költőnél, a mániás depressziós kedély II. típusa kórismézhető. Ennek diagnózisa akkortájt a neuraszténia vagy neurózis volt. Távol maradt a közélet küzdelmeitől, a külső világ vad zaklatása elől különös álomvilágba menekült: mítoszok és látomások szőtték át verseit. Magányban dolgozott, mégis érzékeny részvéttel fordult a szenvedő emberiséghez, költészetében a mindenkivel közös fájdalmat és szorongást akarta megszólaltatni. Meggyőződése szerint az emberi élet, az egész létezés szüntelen vonulás a végső pusztulás felé, s a költőnek erről a kozmikus pusztulásélményről kell számot adnia. Ez a komor meggyőződés hatja át költészetét. Hadd idézzem híres versének, a „Szellemek utcája” kezdő sorait:

„Minden ellenemre van. Én nem kívánok többé táncokat,
Olyat nem tudsz mutatni pajtás, — nem, olyat a
knídoszi táncmesterek se tudtak feltalálni,
Sem zenét, — minek nekem? magam csináltam egykor
jó egynéhány dallamot,
S azt dúdolgatom , vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát
sötétben töltöm el,
A mélyen elrejtező, nem a férfikort.”

Karinthy Frigyes már 1911-ben találó módon állapította meg: „Objektív szomorúság. Itt nem egy vergődő és ijedt lélek panaszkodik váratlan támadásokon: fegyveres katona áll komoran, aki tudja, hogy harcba küldték, és hogy harcban el fog esni ő is, mert e harcban mindenki elesik.” Nemcsak szomorúsága: tragikus tudata volt mentes a személyes indítékoktól, költői szemlélete is objektivitásra törekedett. Ezzel a tárgyias költői szemléletével új utat választott: a fiatal Babits mellett ő képviselte azt a líraiságot, amely túljutva a századforduló impresszionizmusán és szimbolizmusán, egy személytelen, egyszersmind látomásos költészet nyelvén adott számot a huszadik századi embergyötrő tapasztalatairól. A nyugatos líra erős személyessége után Füst Milán szinte elrejtőzött az egyetemes pusztulás ábrázolása mögött. Versei a drámai monológ formáját használták, maszkok mögé bújva fejezte ki erősen pesszimista közérzetét.
Az aranytál című kisregénye első díjat nyert az Athenaeum Kiadó pályázatán. 1922-ben adta ki Advent című kisregényét, amely az angol vallási küzdelmek ábrázolásában a fehérterror vérengzését ítélte el, 1931-ben megírta IV. Henrik király című történelmi tragédiáját — ez a műve csak 1940-ben jelenthetett meg, és csak 1964-ben kaphatott színpadot. Berlinbe utazott ismét 1932-ben a IV. Henrik német színházi bemutatójának tervével. A német színházaknak azonban nem tetszett a fordítása, a bizonytalan és sokáig húzódó tervezgetést végül semmivé foszlatta a nemzetiszocializmus és Hitler hatalomra jutása. Megjelentek „Válogatott versei” 1934-ben, 1942-ben pedig nagyszabású regénye: „A feleségem története”. Ez a műve irodalmunk egyik talányos könyve, ama kevés magyar regény közé tartozik, amely külföldön is — francia, német, holland és lengyel fordításban — szép sikert aratott, és amin Füst saját bevallása szerint hét éven át dolgozott rajta naponta tíz órát.
„Van azonban ennek az életműnek még egy területe, amelyről viszonylag kevesebb szó esik. És ne feledkezzünk meg erről az adósságról sem: Füst Milán drámáiról. Az Aggok a lakodalmon ifjúkori kísérlete után újra meg újra a drámai műfajon belül találta meg kifejeznivalójának formáját. Alkati rokonsága az antik tragikusokkal kívánta is a színpadot. A színházak azonban szívósan ellenálltak e drámák feltétlen művészi igényességének. Még a kétségen kívül remekmű és bizonyítottan színszerű »IV. Henrik«-nek is emberöltőnyi ideig kellett várakoznia, míg színpadra kerülhetett, hogy kivívja a közönségsikert is. Némi hivatásbeli jártasággal a drámai műfaj kérdéseiben meg merem kockáztatni azt a feltételes jóslatot, hogy hasonló közönségsikert ér el a »Catullus« is, amint lesz színház, amely bemutatja. Ezek, s mellettük az eléggé visszhangtalanul bemutatott »Boldogtalanok«, a töredékben marad »Néma barát« és a fura szatírjáték: »Az atyafiak és a nők« olyan drámai életművet jelent, amelynek adósa a színház is, az elemző drámaesztétika is, a drámatörténet is. Füst Milán ezzel a kevés színjátékkal is a modern dráma magyar úttörője. A pátosz és a groteszk vegyülete már korán olyan hangvételű nála, amilyet a drámatörténet nagy átlagában csak később fedezhetünk fel. Bonyolult társadalmi helyzetekből fakadó bonyolult lélekállapotokat úgy tud dialógusok által ábrázolni, mint csak a legnagyobb drámaköltők. Sok mindenről nem beszéltünk Füst Milánnal kapcsolatban. Erről sem. És ha már a színházak ellenállása évekkel, évtizedekkel ezelőtt megakadályozta, hogy a nagy költőben korunk egyik nagyon nagy, modern drámaírója kifejlődjék – ne feledkezzünk meg arról, ami mégis megvalósult ebből a lehetőségből. Hívja fel erre az irodalomtörténet a színház figyelmét, és a színház az irodalomtörténet figyelmét” írta Hegedüs Géza: „Jegyzet az egyik adósságról” című, az Élet és irodalom folyóiratban megjelent visszaemlékezésében 1967-ben.

A lelkek kórusa

A szív megállt... S hogy mi a kósza szélben
Merre tartunk? — hogy mondjam el neked?
Am tudj meg annyit: szótalan haladnak
A lelkek seregei, — hangtalan pataknak,
Örök pataknak vándorlásaként.

Volt látomástok arról ami fekete?
S megértedbe, mi lassan tovafolyó árnyék?
S hogy ezzé leszel, hinni mered=e ?
S hogy hosszú út, csillagtalan mi reád vár m ég...

Vonúlni éjen át, vonúlni szüntelen...
Tátong az űr eléd s az óra már közel...
S ó mégse sírj, — kitárt két karja fénylik:
Anyád az ott, ki végre átölel. . .

Mert maga ő az örök éjfél mélye.. .
Mert maga ő az örök feketeség. . .

Borító kéz!.. .
S a ringató, a nyugtató, örök sötét

A budapesti ostrom alatt lakása romba dőlt, 1904 óta vezetett híres naplója részben megsemmisült. Munkakedve azonban megnőtt, hiszen az 1945 és 1948 között kibontakozó politikai változásokban egyre-másra kapta a megbízatásokat és elismeréseket. Majd 1948-ban kinevezik egyetemi tanárrá és megkapja a Kossuth-díjat. Egyre többet betegesedett, 1960-ban nyugdíjazták.

„Így éltünk. Az itt említett jó társaim mindegyike halott már, kivéve Tersánszkyt. Ami pedig engem illet, ma már jobb sorom van, mint akkor volt, és mégis… Fájó vágyakozással gondolok ifjúságunknak e voltaképp szomorú idejére. Mit kívánok a sorstól? Szeretném-e még egyszer átélni a múltakat? Nem szeretném. Hát akkor mit akarok? Nem tudom.”

Emlékezetül – 1962. január 3-án, riportrészlet

Elhunyt 1967-ben, még megérve a „Boldogtalanok” Vígszínház -beli premierjét. A Farkasréti Temetőben alussza örök álmát.

Ti élők sírom felett pedig
Gondoljatok reá, hogy testem már a haragos és tisztelni való
Romboló erőknek rossz hatalmát sínyli itt alant
S a törvények rútabb másik felét most éli át!
Halljátok ezt meg élők,
Holttestem dombján ó kik álltok!
Mindnyájotok hát nyújtsa karjait a magasság felé
És énekeljen el a domb fölött egy Ave Máriát!

Meghaltam – részlet

Eredeti művész volt és egyetemes szellem, aki egész életművével a lehetséges emberi teljességre törekedett, ám szigorúan a maga szabta törvények szerint. Az irodalom szinte minden ágában jelentőset alkotott, egyike lett a legsokoldalúbb magyar íróknak. Mégis – bár irodalmunk kivételes pillanatában indult: a Nyugat folyóirat új irodalmat szervező éveiben – művészi szuverenitása megszerzéséért és elismertetéséért neki is szokatlanul nagy árat kellett fizetnie. Világnézete tulajdonképpen borúlátó: elborzasztotta a világban tapasztalható gonoszság, ostobaság, szerencsétlenség és személyes tragédiák. Közben azonban elválasztotta az igazi pesszimistáktól feltétlen emberszeretete, embertisztelete és együttérzése a szomorúakkal. Hosszú időn át kultúránk „különc és magányos”, tulajdonképpen végletes jelenségének számított, kinek műveire elsősorban csak az irodalomértők szűk köre figyelt. Művészetének a szokványostól talán leginkább eltérő, mindenesetre szembetűnő vonása, hogy nem életrajzi indítékokból építkezik. Személyes életéből kizárólag csak az idegenség és hontalanság általánosított élménye kapott a művekben központi szerepet.
„Objektív szemléletével és ritmikai forradalmával egyaránt nagy hatást gyakorolt a húszas években fellépő fiatal költőkre: Illyés Gyulára, Sárközi Györgyre, Radnóti Miklósra és Weöres Sándorra.
Prózai munkáiban is a búcsú szólama uralkodott. Regényeiben és elbeszéléseiben ugyanaz a sötét pesszimizmus kapott hangot, mint költészetében. A feleségem története a boldogságot, a teljesebb életet kereső ember tragikus konfliktusait ábrázolta. Arra utalt, hogy az emberi élet két lehetséges értelmezése: az esztétikai és a moralista szemlélet feloldhatatlan ellentétben áll egymással, s a teljesség megszerzésének ezért vajmi csekélyek az esélyei. Hasonló világlátásról tanúskodtak a felszabadulás után írott őszi vadászat, Pilli története, Mit tudom én és Egy magány története című kisregényei. A sanda bohóc, Goldnágel Efraim csodálatos kalandjai című könyve a bohócban találta meg azt az emberi alakot, aki — az ő szavai szerint — „figyelni tudja, és görbe tükrében fel is tudja mutatni az emberi élet képtelenségeit”. Utolsó, A Parnasszus félé (1961) című regényével régóta érlelődő munkáját fejezte be. A művészsors példázatát alkotta meg, egyszersmind saját írói sorsának summázását végezte el. Ez mind én voltam egykor (1957) és Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve (1958) című műveiben az Ezeregyéjszaka világának mesés díszletei között vetett számot bölcseleti gondolataival. Naplójának az ostrom viharát átvészelő kötetei 1976-ban kerültek az olvasó elé. E naplóban kendőzetlen őszinteséggel világította meg emberi személyiségének alakulását és nagyszabású költészetének belső történetét;” méltatta halála után Pomogáts Béla.

Tolnai Ottó:
Füst Milán emlékére

Valóban hányadán is állunk ezzel a
Nyálas kötéllel amin mint a
pók
Aláengedjük magunkat

Valóban meddig is engedhetjük az ónt
Keresztalakú karmát
Máris belenyomta valaki

A költők —
Mint szobámban a hét pók
És a hét mosatlan pohár
Hm

Igen Te leborítottad poharad
És hajszálvékony gyertyád végén
Kioltottad magadat

(Párizs, 1967 október)

Források: Arcanum, Élet és Irodalom, Füst Milán: Összegyűjtött levelek; Teljes Napló; Budapest, K. Farkas Claudia: A „kikeresztelkedés problémája”, Literatúra folyóirat 1927, Márai Sándor: Naplóm, Magyar Életrajzi Lexikon, Magyar Műhely, MEK, a Nyugat különböző számai, Pomogáts Béla: Nyelvünk és kultúránk 1988, Vallomás(Füst Milán, PIM), Veszprémy László Bernát: Egy „nagyszívű egész zsidó”

Összeállította – cspb –