Lendvai István: Halott városok

Kékszürke felhők lomhán nyúladoznak.
A rosszulébredt, fanyar Délelőtt
kedvetlen üli meg a hegytetőt,
még érzi ízét álmabeli rossznak.

Olykor szélfickók gázolnak a fűben,
kergetik egymást el a semmibe.
Egy-egy madárfütty téved még ide,
es rd a csönd behálóz még sűrűbben.

A Nap-kerülte táj fölött megállván,
azon tünődöl: Nyár van itt, vagy Ősz?
Míg elméd ennél búsan elidőz,
komor fenyők zúgnak a vén hegy vállán.

És most ha kedved változást határoz,
mert e látványnak szíved nem örül,
tekinteted a mélyben jár körül,
s rádöbben messziről a halott város.

Ezernyi ezer palotája, háza
egymásra szűkül, mégis tág a kép,
s mint festő vásznától ha hátralép,
nyomósabb lesz művének színe, váza:

behemót Város két kis szemgolyóban
megtükrözik, — s olyan más az egész,
mintha a csönd utcák zajába vész.
Közbül egy mozdulatlan nagy folyó van.

Máskor e folyó nyughatatlan, kóbor,
hol szőke fényű, hol meg esti kék,
de most két partján álomszín vidék,
és vize mint tompán aranyló ó-bor.

A hídja is, míg révületben nézed,
oly furcsa mind, amint a légbe nyúl.
Folyó és Város áll hangtalanul,
s láttukra megszáll a süket igézet.

Csak áll a Város. Tornyok, házak állnak,
és nincsen hang, és nincsen mozdulat,
nincs jel, hogy ott most élet sír, mulat,
játéka van ott csóknak és halálnak.

Csak áll a Város a létből kihulltan,
valószínűtlen és nevetlenül.
Halálos látomás. Lelkedre ül,
mint gyötrő árny valami ősi multban

s fölkísért, míg tartod ez árva szemlét,
hogy ott már minden s mindenki halott,
kiásott elkövült világ van ott.
S belédborzong egy szörnyű szó, a Nemlét.

Még érzi ízét álmabeli rossznak
s kedvetlen üli meg a hegytetőt
a rosszulébredt, fanyar Délelőtt.
Kékszürke felhők lomhán nyúladoznak.