Reviczky Gyula: Jézus Pilátus előtt

Munkácsy képe

Állok merengve, hosszan, áhítattal:
Ez ő! Ilyen volt! Így képzeltem én:
Álmomban éjjel, elmélkedve nappal
Kerestem arcát; végre föllelém.
Mit a halandó gyönge ismerettel,
Töprengve, könyvekből meg nem tanul:
Az a te nagy lelkedbe rejtezett el,
Lángelméd érzi öntudatlanul.

Az örök eszmét sejtem itt, e vásznin,
S világrendünk hány bús kérdőjelét!
A két kezet, mely áld, kötözve látom,
Hallom a csőcselék „feszítsd meg”-ét.
És hallom azt is, százszor hangosabban,
De nem a trón, a vádlott hirdeti.
Hogy ami nem veszendő halhatatlan:
Halandó ember meg nem ölheti!

Nincs aki védje, nincsen pártfogója,
Vérét szomjazzák a zsidó papok.
Jósképpel áll: azt olvasom le róla!
„Feszítsetek föl! Én meg nem halok!”
Nézzétek őt! Két keze megkötözve.
A nép üvölt: „Feszítsd, feszítsd meg őt!”
Megszánja asszony, mégsem ő a gyönge;
Leborulok ily óriás előtt.

Olyan szelíd, alázatos, lemondó, –
Ő az erény, igazság mártíra.
S oly büszke, hajthatatlan, égbe-rontó:
Ez ő! a Messiás, Isten fia!
Pilátus tétovázik… Nincs segítség!
Látom, hogy el fogják veszíteni.
De érezem: kikel sírjából ismét…
Meghal, mert ember; él, mert isteni.