Toldi Miklós párviadala
– Ilosvai Selymes Péter költeménye nyomán –
Sok érdeme volt a nagy erejű Toldi Miklósnak, becsülete is Lajos király érdeme szerint, egyszer mégis úgy megsértette, hogy Miklós három esztendőn át feléje sem ment a királyi udvarnak. Nem is hiányzott a fényes uraknak, de egyszer a király kopjatörést, újudvart hirdetett, s akkor mindenkinek eszébe jutott a Toldi Miklós neve. Hogyne jutott volna eszébe, amikor egy olasz bajnok egymásután porba vetette a magyar vitézeket! Hej, de sok kopját összetörtek Németújhely piacán, de hiába, mert mindig az olasz bajnok maradt a győztes.
Amikor Lajos király ezt látta, erősen szégyenkezett és felsóhajtott:
-Hej, ha Toldi Miklós itt lenne!
Meghallották a király szavát Miklós régi barátai, és Németújhelyből levelet írtak az öreg vitéznek.
Toldi Miklós pedig egy cseppet sem késlekedett. Mindjárt Pestre indult, ott egy szerzetestől barátruhát kért, és csuhában pattant fel kurta pej lovára. Nemsokára bevágtatott Németújhely piacára.
Hej, megbámulta a nép az ismeretlen barátot! Akkora kopját hozott magával Toldi, hogy kötőrúdnak is beillett volna. Ezt az öklelőfát magasra felhányta, nyakában lobogott a csuklyája, alatta vágtatott pej lova, csak úgy szikrázott a patkója.
Elbámult ezen maga a király is. Azt kérdezte az udvariaktól:
-Ugyan ki lehet ez?
De senki sem tudott a kérdésre felelni.
Most már az olasz vitéznek is hírül adták, hogy egy ismeretlen vitéz várja a piacon. Hiszen az olasz sem váratott magára sokáig, hamar felpattant jó lovára, és szembevágtatott a baráttal.
Nagy csattanással egyberoppant a két vitéz. Az olasz mindjárt kiesett a nyeregből. Toldi meg leugrott a lováról, hogy a fejét vegye. De az király azt kiáltotta:
-Kegyelmezz neki!
Toldi megkegyelmezett, aztán a király parancsára felnyomta a sisakrostélyt. Hej, megörült a király meg a nép is, hogy él még a vén Toldi, s lám, erőskarjával megvédelmezte a magyarok címerét!
A király visszahívta Toldit felséges udvarába, de az öreg vitéz nem kedvelte az udvari népet, ezért elköltözött Kassa városába. Mégis a király csak erőltette mindig, és egyszer gyűlésbe hívta az öreg Toldit.
Töprengett magában az öreg vitéz, most már mitévő legyen. Nem illik ő az urak, úrfiak közé, még kicsúfolják, gúnyt űznek belőle. De hát a király parancsa sem üres szó, azt teljesíteni kell. Végre azt határozta, hogy elmegy jó Lajos király fényes udvarába, de héttollú buzogányát is viszi magával a köntös ujjában.
Jól sejtette Toldi: a király apródjai gúnyolni kezdték a vénségét, hófehér szakállát.
Az egyik apród azt mondta:
-Ez az ember, azt vélem, molnár volt, és a lisztes zsákot fejéhez verték volt.
A másik így szólott:
-Bezzeg nem molnár volt. Nem látod-e inkább, hogy ez régen halász volt. Apró halacskákat merőn ez elnyelt, és a halaknak kalásza, szálkája az állán kiütött.
A harmadik meg egyenesen Toldihoz fordult, és azt mondta neki:
-Hallod-e, bátya! Az elébb malacot hoztak a királynak, te meg, látom, ludat hoztál. Hát hiszen az is kedves őfelsége előtt.
Hej, megharagszik erre a vén Toldi! Fogja héttollú buzogányát, egyet kanyarít vele, s lesz mindjárt sírás, hörgés és jajgatás. Amíg panaszra futhattak, három apród már holtan terült el a szobában.
Futottak az udvariak a királyhoz, és mindjárt panaszt tettek Toldi Miklós ellen. De már akkor Toldi is a király előtt állott, és így kiáltott rá:
-Király, ha nem nézném vitézi voltomat, majd fejedhez verném héttollú botomat! Másszor megfeddnéd apró kölkeidet, hogy meg ne csúfolnák vitézi vén fejemet!
A gyűlés Budáról mindjárt eloszlott. Toldi Miklós hazament Nagyfaluba, és onnan haláláig többet ki sem mozdult.
