Simon István: Péter Pál előtt

Ketten az égen: a nap meg a hold,
egyik vörösen, a másik szűzifehér.
Pengett valami; biztos, kasza volt.
Búza tövén szelíden rág az egér.

Nyár van, nyár, estefelé, amikor
szomjan böknek az égbe a sor jegenyék.
Pipacsok szirma a földe lefoly,
s vacogja a gólya a boglyán kelepét.

És a vidék; ez a kénszínű táj
ragyog irgalomért az egekre, de fönt
fehér a felhő, a könnyű uszály,
csak a kaszások nyakáról csurran a gyöngy.

Most köszörülnek, egyszerre megáll
a  csapat, s módosan a vezér nekikezd,
míg térdemen a kíváncsi sugár
böngészi a könyvet, a víg Molière-t.

Gépkocsi hajtja az úton a port.
De furcsa, e sok lomb-, csupa lanka vidék
másfélezer éve Pannónia volt,
s hallhatom most e táj helyi-nyári hírét.

Kakukk szól még az akác gyönyörű
aranyán (ha kepét lét, eláll a szava).
Péter-Pál jön, fogy a réten a fű
és holnap nyesi már a búzát a kasza.

                                                                      1950