Urr Ida: Ballada télen a tavaszról

Képzelt illatok közt járok, itt a hegy, amott az árok,
de a föld még alszik mélyen, tetszhalott, mint a regében
álmaimban tavaszt játszom, kék ruhája puha bársony
a vetett fű s a bomló fák pirulnak a belső lángtól,
de ez csak a ledőlt várrom, a tegnapi fodros álom,

mert most tél van, tél ünnepe, táncolnak kik elfeledtek
téged tavasz ki szellőddel megszikráztattad a tengert,
ó ha látnád hímporoddal kifutnál a temetőbe
s lennél talán a hű holtak igaz újratemetője,
nézem ezt a bolygó táncot s lefognak a látomások

Fáradt függöny ül közöttünk ködből, kénből, szénből szőve
beledőlhetek ha tetszik, mint egy éles, kényes tőrbe,
mert most hó van, fagy van, tél van, a fogyó hold elfeledve
nem vágyik senki a rendre, jön a medve, megy a medve,
ha találna egy jó fekhelyet ledőlne a kerevetre.

Nem jelezné a tavaszt sem, a telet se jósolná meg
mindenre  csak lesújtóan elmondja a végső áment,
így a tavasz gubbaszthat az ablaktalan dióhéjben
s gurulhat a jövő felé néhány lépést mikor szél van,
mikor szárnyát kitárhatja s felrepülhet minden gangra.

Pillanatig csend lesz, forró tűvel szúrtak a gyantába
megváltó lépte hallatszik, szívében magok virága
tavasz, tavasz kiáltozzák hűtlenek és hűségesek
a víz fehér jégköpenyét ledobja és fodrot remeg
fénytrónusát elfoglalja homlokából gyöngy szivárog
végül kormányozni kezdi újra ezt a rossz világot.