Döbrentei Kornél: Hungaronektár

/Bevezető aroma/
– neoangard –

»Inkább mint ez a mindig…«
(André Breto)

Kicsinyke skálán ismer magára a vitamin.

A barka pedig menjen abba a jó, fácán-
rikkanatokkal megkaristolt tavaszba,
kiboholyló téboly-terebély (hol kényszer
a zubbony, ott fércművelt a szabó, s az ávónak
péterrúdja van – ne ily etalont adj Istenem, ki
rügyragyaverten, üggyel-bajjal kamaszodsz át rajtunk!).

Óceánból a csepp – tenger az gyermek!, folyósított
szándék sártekenőben, eretnekre-loccs szenteltvíz,
hitben busás – be a dzsungelt a nagymosásba!;
mosolyintva naptól a pára leend (jövő idő
jelenleg már csak a grammatikában) savas esőknek
lágy reciproka – orchidea-szomjtól nagypecsétes
az ínség, pusztán egy hóvirág-grupp mentőautókál
az ablak előtt, kapitulációfehéren és
SZIRÉNAGÁTLÁSTALAN,
s akár egy grundból kikupálódott focipályán
a krétavonal, elfolyik, el a géz, és bonczasztalunk
varrógéptelen, de csitt! – látomás jövel (automatick)
: az általános nőstény!, rá szőrmentén ondókonda
tör – oh rőffel mért ágyékkohézió! – míg kontya
bércéről vércsöppel át meg átpetélt menyasszonyi
fátyol tetszelg alá – tisztaság ne mirtuszolj! – és tépés
helyett hideglelős időcsíkként kondenzkedik
tova – : a piros stigmák nyomát hóval lepi be a tél,
hóval lepi be a tél (azért is fagyállva mind
a vérpadig!), amúgy himnusszal áhítatott vatta
AZ ÖSSZES FÜLETEKBE!

Kicsinyke skálán ismer magára a vitamin.

Ámbár az aranyeső bokor annyit kikeletezik,
amennyi csak belefér, a sziromzata merő egy
villamos: begerjedten sárgáll, most intim csilingelő,
dől belőle a némaság, mint kutyából a hűség,
s a csönd-tönkje ütközőkön (deleléskor, midőn
fogyókúrázik az árnyék) káprázat-mívelte
krampuszok portyáznak szomorú amorfiában,
s a zöld azért csak besötétedik a haragtól (kis
öröm a nagy kert, hol kapanyél tüntetőn elsülni
vágy, és autonóm giliszták elé – mindenik
akárhol-ajk – lehasal a gigantic távol; hidd el
nyájas olvasó, ha einstanddal élsz, te is megkapod).

Jaj, ki tudja, a hosszúfarkú kósza pajzstetű
merre jár? – körbe mindenütt zsenge dughagyma ficánk
és a humusz égzengése, morajló telibefüvellés;
sej-haj gyöngyvirág (hú a parafrázisát!), hiába hiába
teljes a szegfű, ha iszappakolva is csonka a béke-:
     kölcsön, nemzedékeken lábaló kamatra,
     galambguanó gyűlik a közös kalapba
(lám csasztuska muszájkodik a prozódiában!),
és nem amortizálódik a mankó, ellenben
fölfut rá a társadalmi bú – fejlődésspirálisan –,
vigyázat, álnövény! – előbb-utóbb kilóg a szarkaláb!
     igen, mert a fényes szellők évadán
     a szarka lábon is szabad kleptomán
        (csasztuska-muszájos II.)
bimbós majoránna, bimbós majoránna, hazánk
állandó és meghatalmazott pecsenyevirága,
zamatolj érettünk, akikkel testvéri nyársak
gusztálkodnak léhán; ne mérgeskedj furunkulusba
bús remény (East felől halk borotvák szállnak át a légen),
a bíbor kifáradt kráterében a hajdani
eltévedt, nyakló nélkül úttalan (rossz poroszka, ó!),
minden patanyom öblejében megfeneklett
szerencsegálya, lélekvesztőn fapados rabság,
és idegen evezőtollakkal a bérnökök…,
ősléktől (Zotmunk, te patinás!) ablakzik a
tragédia, kitekintés, míg az engedély le nem
áldoz (a szellem napvilága visszavonásig),
bámész népeknél gyorsan megtérül a panoráma,
ameddig a szem eltart, lánc, lánc mondóka önkényesen
eszteredik a lánc, amúgy himnusszal átitatott
vatta a fületekbe! – még úgy is hallani a
hajdani vak (szemüveget a Bírónak!) ügetését;
kopp, kopp (ki az, mi az, vagy úgy?) az éhkopp a nemzeti
jászol előtt játszunk étvágyósdit s torkoljunk aktusba,
és rögvest szülessünk naprakészen, áptudét – így egybe
frenetikusan – bele ama fennen lerakottba
(mert tudvalévő: mindennek az alapja az alap),
kódisgőggel, mint egykoron a fémet, gyűjtsd fogadból
a plombát, és új páncélinget gondolj magadra:
     de vigyázz, ha jó a zivatar,
     egy jót korrodálni elzavar.
       (csasztuska-lakájos III.)
És különben is, adj király katonát! (Ne búsulj
kenyeres, jön még rád szalonna) „harapj, ha bírsz”, kár,
hogy skorbutba hajolt az alkony és elkezdődött
az ínyek háztáji-tájházi sorvadása. de végül
kivíttuk: kegyeletes az etetés – : zab és blabla,
(népjóléti szerszám a zabla, bármely ég néz le rája),
zabla és sorsborszesz, ez kell a magyarnak, nem
szabadság: (Kis ikralapjaimra felírlak én
– mondta Éluard, aztán csak a rendőr. Minden jó,
ha a vége demokratikuss), hát ne ingereld a
valóságot, mert az a kibicnek is drága, no és
a sok(k) jelszósított frázistól szahárálni jár
belénk a lélek, a kutya larpurlar ugat, a
paraván marad: mögötte kétpetéjű bábuk
– BUBIV end biBÁV – lesenyvedt köldökzsinórjuk nem
vészcsengőhöz kötött (figyelem, a fekália-
jelző készülék jellemhiba miatt szünetel!)

Amúgy vattával föltunkolt himnusz a fületekbe!,
hasbeszélő butykosból párbeszédel ki az igazság,
amit ne csak arra kijelölt helyen… – lehessen
utcán át is; a kofátlanságnak is van határa!
(Te ne tudnád, népmesék legendás alkusza, ki
parolát így kínálsz: itt a kezem, nem porcoláb),
tétre elpitéztünk az almásderest (mindig egy
oldala van, az is a túlsó!), hármas befutóra:
Mohács, Don… – a harmadik, a piacere, kis lovag –,
pucánk teli vérrel (miskárlókés-rövid éj),
a szétmért méndarab, mint néma hattyú nekünk hallgat
hideg vizekben. (Én nem ilyen istállót akartam!)
A legrövidebb út az L-alak, minden kockázatos
táblán a félelemtől berosálunk, míg monoton
mattolgat, így mulatja magát, a történelmi idő;
elmosogatni a gyalázatatot! – egy konyharuha
szorozva önmagával: végkifejlet a négyzeten,
(a rőt fejércselédet a hab elkapdossa).
Hé paraszt, ha célba érsz az apostolok lován,
málházd le a liturgiát!
És hajó, mi,divergens
csapat! – még a vécé falak is összetartanak
valamiképp s hallik, a pisi szintén jó úton halad,
(ám hiába, itt minden tanulság falrahányt korsó).