P. Pál Ödön: A Golgota alatt

     I.

Fehér darvak repültek zajtalan
A Golgota fölött –
(Azóta szárnyverésük bús zene,)
A Nap égő, vérhályogos szeme
Parázsos fényt vetett.
Egy holtrafáradt bamba katona
Urunk szívébe döfte a vasat
És szólt: »Kiszenvedett.« –
Lecsuklott a Nap szempillája,
Bíbor sötétség szállt a tájra,
Az arany templom-kárpit meghasadt –
A katona eldobta a vasat…

A bíbor sötétség megmaradt
A Golgota felett
S az ég, a föld, a víz ájult süket.
Belül érezni csak a lüktetésüket,
A fájó életet:
Hogy sír Péter, a Jónás fia
Bűnbánó könnyeket,
Hogyan vonaglik a kereszt tövében
Hét tőrrel átdöfött szegény szívével
Az Isten földi anyja: Mária:
(Szabad a megváltáson sírnia?)

A bíbor sötétség megmeredt
S meredt a Golgota –
De már az ájult hang életre kelt.
Először a pacsirta énekelt,
Majd sóhajtott a katona;
Aztán felsípolt Júdás tüdeje,
Vacogott a foga
És összegörbült reszkető kezében,
A szélütött ujjak zárt erszényében
Lánc hangján csördült örjöngő zene:
Harminc ezüst dénár táncolt bele.

    II.
És akkor eldördült az Úr szava
A földön, égen, messze vizeken:
»Íme az én szerelmetes fiam,
Kiben nagy kedvem telik énnekem.«
S akkor lehullt a szívekről a zár.
Nem hallották, a pénz hogyan csörög.
A bánat mindörökre elsuhant,
Megnyíltak a bús lelki börtönök,
Fehér izzásra nyílt a Nap szeme,
Az égig nyúlt a Golgota.
Nem tudta mért, ilyen üde
Sohsem volt még a fáradt katona!

    III.
Királyom, én is megtagadtalak,
Vasat döftem szívedbe…
Uram, háborgó gyáva szívemet
Vedd mégis tenyeredbe!