Wass Albert: Lombhullás ünnepén

Mikor az erdőn,
a lélekerdőn,
már félve lapul egy őszi sejtelem,
s a legelső leröppenő levél
ravatalozva áll a lelkeden,
és eltemeted néma döbbentettel:
(hej, eltemetsz utána ezer-annyit!)
ezt megsirathatod,
hiszen ez a legelső halott,
lelkednek első igaz bánata.
Nem szégyen, hogyha sírsz.

Ha majd az ősz lecsalta mind
aranylombját a régi fáknak,
mesélheted az unokáknak:
„napról-napra több levél lehullott
és napról-napra úgy gyöngül a fény…”
– mesélheted –
„halálra táncolta magát a Napsugár
lombhullás ünnepén!”