A testvérek, Az ispánné leánya, Daniel Imre

    A testvérek
    Magyar népballada

Viszik már nénémet a király fiához,
Engemet is visznek egy rongyos kanászhoz,
Egy rongyos kanászhoz.

Viszik már nénémet az arany hintóba,
Engemet is visznek a kocsi derékba,
A kocsi derékba.

Ültetik nénémet kerek asztal mellé,
Engem is ültetnek disznó vályú mellé,
Disznó vályú mellé.

Köszöntik nénémre a cifra poharat,
Én rám is köszöntik moslékos fazekat,
Moslékos fazekat.

Fektetik nénémet a toronyos ágyba,
Engem is fektetnek a kuckó szájába,
A kuckó szájába.

Költik már nénémet szép muzsika szóval,
Engem is költenek egy nagy bunkós bottal,
Egy nagy bunkós bottal!

   Az ispánné leánya
    Magyar népballada

Szépen legel az ispánné gulyája,
A kisasszony maga sétál utána;
Már messziről kiáltja a gulyásnak:
«Jancsi szívem, terítsd le a subádat!»

«Lányom, lányom, lányomnak sem mondalak,
Ha én téged a gulyásnak odadlak!»
– Nem bánom én, édes anyám, tagadj meg!
Az én szívem a gulyásért hasad meg!»

Még a búza ki sem hányta a fejét,
Már a madár mind kiverte a szemét.
«Én Istenem, én Istenem, Istenem!
Látod anyám, mire vitt a szerelem!»

    Daniel Imre
    Magyar népballada

Maradj itthon, maradj, én édes jó uram,
Látod beteg vagyok, könnyen meghalhatok
Nyitott szempilláim nem lesz, ki befogja,
A ki megölelje, a ki megcsókolja,
Ha már te is elmégy, újszülött fiamat!
– Jaj nem maradhatok, drága feleségem,
Még tegnap kaptam a citáló levelet
Nagy vörös pecséttel a fejedelemtől,
Abba vagyon írva: egyszeribe menjek!

Kesereg az asszony, jaj de nem hallgatja
Jó Daniel Imre
Otthon csak azt mondja: Megyen Fejérvárba,
De nem oda megyen.
A szomszéd faluba vagyon egy szép asszony,
Ahhoz járogat ő.
Beugrat a kapun, a szép asszony várja
Tyúkos vacsorára; tölti poharába
Piros színű borát, orcájára rakja
Szerelmes csókját.

Reggelig mulatna ott Daniel Imre,
Ha meg nem érkezne puskásan a gazda.
Ott keresztül lőtte; testit a Vargyasba,
A Vargyas vizébe beléeresztette.

Vágtat a paripa a Vargyasra inni,
Hej, de nem ihatik: vér vagyon a vízbe.
A Daniel vére.
Haldoklik az asszony; nyitott szempilláit
Nincs, a ki befogja, – a ki vigasztalja,
A ki megcsókolja most született fiát.