Zilahy Lajos: Budapest

Ismersz-e engem bús Rákóczi-út,
Ismersz-e engem, fáradt, vén fiút?

Tíz éve már, e sivár köveken,
A pesti sellőt sírva követem.

Egy mély-zengésű, tiszta tájról jöttem,
A vágyak holdja elmaradt mögöttem.

Diák-hitemmel erre vándoroltam,
A Kálvin-térre értem és lerogytam.

Tíz éve már, – e tátongó körutak
Lelkembe kormot, tüzes lávát fújtak.

Oly dísztelen lett életem sok álma,
Oly lombtalan, mint lenn a kioszk fája.

Megállok rajtad hűvös Duna-part,
Ahogy a nyirkos alkony betakart.

Harminc keserű évemhez közel
Egy hangtalan és tiszta vágy ölel:

Elfutni messze, ős Bihar megyébe,
Halk kisvárosba, ködbe, messzeségbe,

Hol minden szépre emlékeztetőn
Alkony és csillag ül a háztetőn, –

Csak könyökölni, hogyha jön az est,
Csak emlékezni terád, Budapest.