Madarassy László: A tinóoktató

A tinóoktató 1 ábraKözmondás: Tanulj tinó, ökör lesz belőled!

A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárába idők folyamán két olyan kisebbméretű szerszám került, amelyet a leltári cédula tinóoktató néven nevez (1. ábra). Ezen a néven ír róla Bátky Zsigmond is1. A szerszám használatára vonatkozó kutatásaim során azonban Kecskemétről azt az értesítést kaptam, hogy ott a szerszámot nem mint tinóoktatót, hanem mint ökörszoktató-t ösmerik, a szögrehúzó jármosökör ezen rossz szokásának megváltoztatására.

    A tinóoktató kérdésében mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a tenyésztésre alkalmatlan, vagy a tenyésztésre fölösleges egyesztendős, úgynevezett rúgott bikaborjút, állattartó népünk ősi módon, herélés útján a tenyésztésre alkalmatlanná teszi. A bikaborjú, a herélés után, tinó nevet kap; ezt a nevet viseli körülbelül négy-öt esztendős koráig, vagyis addig, amíg kellőképpen meg nem csontosodik, meg nem izmosodik. Amint a tinó igazvonásra alkalmassá lesz, csakhamar jármot kap nyakába, hogy jármos ökör-ré neveződjék. A tinónak jármos körökké való nevelése azonban igen nehéz feladat. Különösen az olyan tinónak, mely ősi módon, télen-nyáron szabad ég alatt szilajkodott. Ezért keltett még a szilajpásztorkodás virágkorában, 1820-ban is olyan nagy álmélkodást a kecskeméti puszták pásztorainak az a mutatványa, amikor a Rákos mezején összegyűlt fejedelmi és városi vendégsereg előtt a fölhajtott gulyából két tinót szőrkötelekkel kifogtak és „nagy vesződséggel járomba tétetvén, két tanult ökörrel szekeret vontatni kényszeríttettek”2. A szilaj tinó bizony próbára tette a vele vesződő gazdasági cseléd erejét és türelmét; akárhányszor megesett, hogy nemcsak a jármot és szekérrudat, hanem magát a szekeret is összetörte. A tinóoktató 2 ábraA szilaj tinónak már a tinógulyából való kifogása is igen körülményes volt. Hosszú rúdnak V-alakú végére erős csikóspányvának hurokját akasztották, amit azután a gulya közé előretolt rúdról a kiszemelt tinó nyakára ejtettek. Ez a rúd néha kétöles hosszúságú és olyan súlyos volt, hogy két embernek kellett tartani. (2. ábra)

    A tinó oktatása tehát avval a nappal kezdődik, amelyiken a szabadból az istállóba, a jászol elé kötik. Kócos szőrét megfésülik, nevet adnak neki és azon kezdik szólítgatni. Mikor a tinó, úgy ahogy, megszokja környezetét, elkezdik koplaltatni, hogy könnyebben betörhessék. a betörés pedig úgy indul, hogy jármot tesznek nyakába s azt napokig rajta hagyják. Azután tapasztalt, öreg ökör mellé, nehéz teherrel megrakott szekérbe többízben befogják. Ilyenkor öreg ökör párjával együtt vezetik a járomhoz, amikor is az öreg ökör ifjú társát a fölemelt járomba valósággal beletolja. Kecskeméten a szilaj tinónak hosszú kötelet kötöznek fejére, hogy az istállóból való kivezetéskor kissé kiszaladgálhassa, kitombolhassa magát. Ha a járomban rakoncátlankodik, fejét lánccal a csikoltószeghez kötözik.

    Nem mindenik tinóból válik azonban jóravaló ökör; némelyik lusta természetű, némelyik csal a húzásnál, vagyis csak mutatja a húzást, a valóságban azonban társára dől – rúdrahúzó. A béres ilyenkor a szekérrúdra, illetve tézslára, csikoltóra sündisznóbőrt szögez, vagy abba több szúrós falcöveket ver. Ha pedig kifelé húz – szögrehúzó – a járomszögre (járompálca!) gurigaszerűen faragott, fa- vagy tompa vaszegekkel megtűzdelt faszerszámot akaszt. (3. ábra) A tinóoktató 3 ábraEz volna tehát a cikkünk elején bemutatott tinóoktató, mely így tulajdonképpen ökörszoktató s a helytelenül húzó ökrök figyelmeztetésére szolgál. Tinónál nem is lehetne ezeket a szúrós szerszámokat használni, mert még jobban megvadulnának és össze is törnék magukat; a tinóval szépen, szelíden kell bánni, mint a kisgyerekekkel, vagy – a fiatalasszonnyal – mondják és hiszik is Kecskeméten.

    Tinóoktatónak nevezett szerszámaink egyik bemutatott példánya (az 1. ábrán a baloldali kép) Szentesről, a másik (az 1. ábrán a jobboldali kép) a háromszékmegyei Oltszemről való. Cikkem megírásában értékes adatokkal támogattak tisztelt barátaim: Garay Ákos festőművész és dr. Szaból Kálmán, a kecskeméti Városi Múzeum igazgatója, amiért fogadják e helyen is hálás köszönetemet!    

    *    

    A cikk megírása után kaptam Monorról az alábbi értékes adatokat, amelyekért fiatal barátomnak, Borzsák Endre egyetemi oktató úrnak tartozom köszönettel: A tinóoktatásnak nevezett és fentebb bemutatott szerszámokat itt ma nem ösmerik. Hogy a tinó régen, hány éves korában került járomba, azt egyszer a tinónak testi fejlettsége, másszor a gazdának anyagi helyzete szabta meg. Ha a szükség parancsolta, a tinót már két-hároméves korában befogták; rendes körülmények között azonban csak ötödfűre (ötödik éves korában!) fogták igába. A tinó oktatása leginkább télen történt – rendszerint ganéhordáskor –, hogy a tinó a tavaszi szántáshoz már mint kész ökör állhasson. Ez a téli oktatás azonban mindég enyhe időben történt, mert a fagyos rögön a tinó körme hamarosan tönkrement volna. Az oktatás legnehezebb része mindenkor a tinó nyakának járomba vonása volt. Régen a tinó, mint szilaj jószág, a pusztáról került a gazdaságba; az ilyennek kötelet kötöttek szarvára s így próbálták a szekérhez vonszolni. Ha ez nem sikerült, ketten-hárman addig vakargatták, csillapítgatták, amíg egy alkalmas pillanatban a mindég kéznél lévő tézslás jármot a nyakába tették. A szilaj tinó ettől bizony még jobban megszelesedett, elkezdett tombolni, ágaskodni, mint a ló; néha a jármot összetörte és világgá szaladt.

    A tinót rendszerint párosával oktatták, vagyis két tinót fogtak egy járomba. Az oktatásnál, ha négyökrös volt az iga, akkor a két tinót rudasnak fogták, a két tanult ökröt pedig tézslásnak. A hatökrös igánál két tanult ökör került a rúd, kettő az első tézsla, a két tinó pedig a középső tézsla mellé. A tinóoktatás az ilyen, hatökrös igánál történt leggyorsabban és legsikeresebben. A béresnek, aki az igát szekérről, az ökörhajtó ostorral igazgatta, hőj-na! bíztató szavára a tanult ökrök megindultak, mire a tinóknak is, kénytelen-kelletlen meg kellett indulni. Ha a béres jobb felé akarta csavarintani az igát, akkor a balfelőli tinónak nevét – mondjuk: „Kurta” – és cselő!-t kiáltva, ostorával balfelől jól a hasa alá csapott, mire az, balfelől kapván a csapást, természetszerűleg jobb felé tartott. Megfordítva: ha az igát bal felé kellett kormányozni, akkor a jobbfelőli tinó – mondjuk: „Gyertyás” – kapott egy hóajsz!-kiáltás kíséretében csapást a jobboldali hasa alá. Az ilyen módon ostorozott tinók azután lassanként ráeszméltek kötelességeikre. Az oktatás három-négy hétig is eltartott.

    Az olyan gazda, aki tinókat vásárolt, holott ökrei nem voltak, a tinók betörését kénytelen volt lovakkal végezni. Ilyenkor a tinókat a rúd mellé fogták, a lovakat pedig a rúd elejére akasztott hámfára. Az oktatás éppen úgy történt, mint a tanult ökrökkel, azonban a szekéren ülő béres mellett még egy emberre volt szükség, t. i. arra, aki a lovakat vezette; mert a ló bizony sem a cselőt, sem a hajszot nem értette.      

     

    /1/ Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére. Budapest, 1906. (91. lapon és 23. táblán!)
/2/ L. Kultsár István: Nemzeti Újság stb. Pest, 1820. évf. II. félév. 27. szám. 

     

    A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárának Értesítője XXIV. évfolyam 1932. 1. füzet

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf