Dr. Fischer-Colbrie Ágoston megyés püspök: A kassai dóm

Fischer-Colbrie Ágoston a Katolikus Egyház Felföldi, kassai püspöke előbb a Magyar Királyságban majd a trianoni diktátum után Csehszlovákiában. Részletes életrajza itt olvasható: http://szocmissz.hu/design/tortenetunk/fischer_c_a.pdf
*
Fischer-Colbrie Ágostont mint szentéletű aszkétát írja le az „Egy polgár vallomásai” című művében Márai Sándor:  „A püspök úr is a főutcán lakott, finom, emeletes barokk palotában. De őt már ritkábban látta a nép, zárkózottan élt. Társaságba nem járt soha, s csak a külváros utcáin tűnt fel alkonyatkor törékeny, finom alakja, valamelyik kedves kanonokja vagy udvari papja kíséretében. Ez a püspök nagy úr volt. Főhercegeket nevelt, s az udvar nem feledkezett meg róla később sem, mikor elvonult e kisvárosba. Róma és Bécs meghallgatták véleményét, és respektálták tanácsait. Nagyúr volt és lelkes, szigorú aszkéta pap. Hosszú élete végéig elrejteződött a tömeg elől, nagy ünnepeken látták csak hívei, s akkor rendkívüli egyházi pompával jelent meg. Máskülönben láthatatlanul élt, katonai vaságyban aludt, mint a császár vagy mint a szegény, szigorú rendtartásra nevelt szerzetesek. Különös szabású főpásztori fövegben indult délutáni sétáira, valamilyen nagyon fényes, bársonyszerű kemény filcből készült, alacsony keménykalapban, melynek karimájáról hátul kis aranybojt lógott le a püspök tarkójára. Télen-nyáron kesztyűt viselt, s ha gyermekekkel találkozott, megállt, és kesztyűs kezével megsimogatta arcukat. A szegények negyedeiben sétált, elhagyott utcákon, s egyszer sokáig követtem. Vonzott a törékeny, előkelő jelenség, különösen kalapja és az az aranybojt csábított a követésére, mert senki más nem viselt ilyen föveget a városban. Az egyik utcasarkon észrevett, megállt, magához intett, megkérdezte nevemet, kézen fogott és hazakísért, mint egy elkalandozott bárányt. Ez a kitüntetés elmondhatatlan büszkeséggel töltött el, sokáig lázasan meséltem mindenkinek, aki hallani akarta, hogy a püspök, egy igazi püspök kísért kézen fogva haza. Rajongásomban el is határoztam, hogy hálából, szíves viszonzásul pap leszek...”
*

Egy félszázad előtt dr. Onno Klopp hannoveri királyi főlevéltáros volt a németek egyik legünnepeltebb történetírója. Mikor 1866-ban a hannoveri királyság megszűnt, a tudós levéltáros követte urát a számkivetésbe. Élte utolsó évtizedeit Bécs-Penzingben töltötte, hol 1903. augusztus 9-én 81 éves korában meghalt.
Én már csak, mint öreg urat ismertem; gyakran megfordultam házában, melyben az akkori bécsi társadalmi és irodalmi élet kiválóságaival volt alkalmam megismerkedni.
Egyszer a schönbrunni parkban sétáltam az öreg tudóssal, mikor magától elmondta nekem áttérésének történetét az evangélikus vallásról a katolikusra.
Az első impulzust a konverzióra egy hollandiai utazás tette. Ott látta Klopp a gyönyörű – most protestáns – gótikus dómokat, melyeket a hívő középkori katolicizmus épített, s a mai protestantizmus alig képes fenntartani, úgy hogy komolyan szóba került azon terv, hogy Hollandiában a protestáns többség közel négyszáz éves használat után visszaadja a középkori katedrálisokat a katolikus kisebbségnek, mint akinek kezében ezen műemlékek fenntartása jobban van biztosítva.
Onno Klopp így okoskodott: „Az a középkor a maga katolikus hitéletével mégis csak fenséges, ideális kor volt. Az emberek apró kis házakban éltek, de Istennek oly műremek dómokat építettek, hogy a mai kor azokhoz hasonlót semmit sem tud felmutatni.” Innen kezdődött Klopp érdeklődése és rokonszenve a katolicizmus iránt. Körülbelül másfél évtized tanulmányai és lelki küzdelmei meghozták az ő tényleges konverzióját 1873-ban.
Nagyon sokszor gondolok közel két évtized előtt elhunyt barátomra, ha a kassai dómot nézem: ennek félezredéves falai is hirdetői egy régi elmúlt ideális kornak és egy ma is érvényes igazságnak.
Városunkban is áll, amit Onno Klopp a középkori Hollandiáról mondott: A tizenötödik század emberei a dómhoz képest vityillókban laktak, de Istennek, s az Ő tiszteletének oly házat emeltek, aminőt a város azóta nem épített és talán nem is fog építeni soha.
A kassai dóm az építészetnek, belső berendezése pedig a szobrászatnak és festészetnek remeke.
Az épület maga a tizennegyedik és tizenötödik században emeltetett. 1378-ban leégett a mostani dóm helyén állott régi templom. A régi romok felhasználásával kezdették a mostani templomot építeni. Az óriási munka lassan folyt, csak 1437-ben, lehetett az új templomban istentiszteletet tartani.
Ezen időből származhatik a világhírű szentségház a szentély bejáratánál az evangélium oldalán. A főoltár (szárnyasoltár összesen 48 képpel) körülbelül 1480-ból való. A képek festőjének Bochniai Miklóst tartják, kinek sírkövét is felfedezettnek véli a dóm történetének legalaposabb kutatója Mihalik József.
A templom öt századon keresztül sokat szenvedett: többször leégett, többször kirabolták. De főnixként mindig feltámadt régi díszében, melyben ma is tündökölni látjuk. Utolsó nagyarányú restaurációján 1882-től 1896-ig ment keresztül és éppen most van negyedszázados évfordulója annak, hogy Samassa József dr. akkori egri érsek a helyreállított székesegyházat 1896. szeptember 6-án ismét felszentelte.
A század elején Szent Erzsébet székesegyháza két igen fényes ünnepségnek volt színhelye és tanúja: 1904. augusztus 25-én ünnepelték a kassai püspökség alapításának százéves jubileumát, s ugyanakkor Bubics Zsigmond megyés püspöknek gyémánt miséjét, 1906. október 29-én pedig országos ünnep keretében helyeztük el a dóm sírboltjában II. Rákóczi Ferencnek és bujdosó társainak porladó tetemét.
Igazság, jóság, szépség mint testvérek együvé tartoznak. Azon Egyház, mely Krisztus örök igazságait hirdeti, s az emberiséget az erkölcsi jóság útjára vezeti, a szépség kultusza, vagyis a művészet iránt sem lehet közömbös.
Az Egyház minden művészetet égi nemesi oklevéllel látott el, szerepet juttatva neki az örök Szépségnek, az Istennek tiszteletében.
Az első századok véres üldöztetéseinek közepette máris a művészetek anyja volt a Szentegyház: a katakombák meghatóan szép festményei ennek még ma is tanúi.
Amint Nagy Konstantin korában az Egyház diadalmas körmenetben kiszállott a katakombák földalatti sötét üregeiből, elkezdődött a templomok nagyarányú építése és művészi díszítése is.
A népvándorlás pusztításai között sem szünetelt egészen a művészet gyakorlása, s amint a fergeteg lecsendesedett, Szent Benedek fiai a füstölgő romokból a művészet új csarnokait létesítették.
A korai középkor komoly méltóságú román templomai, a középkor derekának égbetörő gótikája, később a reneszánsz nemes vonalai és a barokk pazar gazdagsága, a tizenkilencedik században a régi stílusok felújítása, napjainkban egy új stílus tapogatódzó keresése, mind az Egyházban bírja nemeslelkű pártfogjóját.
A római Szent Péter-templom a világnak, az ausztráliai őserdő kápolnája annak a vidéknek szépművészeti múzeuma: legszebb épülete, szobrászati és festészeti műveinek tárlata, az örök szép gregorián éneknek színhelye.
Napkelettől napnyugatig állanak a fényes bazilikák és egyszerű kápolnák, tizenkilenc századnak, minden népnek és éghajlatnak művészeti stílusa megnyilatkozik azoknak építésében és berendezésében. Mindmegannyi bizonyítékai ezek annak, hgoy a katolikus Egyház mindenkor a művészetek édes anyja, finom érzékű és bőkezű áldozatkészségű pártfogója volt.
Ezen bizonyítékok között nem utolsó helyen áll Szent Erzsébet székesegyháza, a kassai dóm.