Németh László: Magyarság és Európa /3. rész/

      Az európai kultúrának ebből a Magyarország történetével egyidős negyedik korából, aszerint hogy ki pillantott rajt végig, nagyon ellentmondó tendenciákat olvastak ki. Voltaire szerint türelmes, értelmes, tudományra, művészetre hajló emberek körül a történelem is megszépül, megnemesedik, egy-egy aranykorsziget támad, melyet a vallási téboly, szenvedély, kapzsiság megint szétdúl és elsüllyeszt. Európa újabb történelmében, ebben az ezeresztendős pokolban ő két ilyen fényes elíziumi szigetet látott, egyiken Medici Lorenzo elmélkedett a művész és literátor néppel, a másikon XIV. Lajos aranyozta be hatalmát. A történelemnek az ő szemében még nincs másféle menete, hajlama, mint amit felvilágosodottság vagy butaság diktál neki. Amilyen jól látja egy kor művészei közt a kultúra összekötő közegét, éppoly makacsul zárkózik el az elől, hogy buta és felvilágosult korok közt összefüggést lásson.
     Utódja, a XIX. századi felvilágosodás, alaposabb történelmi tanulmányok után folytonosabbnak érzi a történelmet. A középkor sötét volt, a technika kora világos. Így az európai történelem a visszaesésekkel megszakított kivilágosodás története. A középkor a természet mögött betörésre kész természetfölötti erőket érzett; a világ csodákkal volt tele, az ember babonákkal. A reneszánsz, majd a felvilágosodás elnémította a termeszt mögött a természetfölöttit; a világból nem önkényes akarat nézett az emberre, hanem változhatatlan törvény. Az ember, megszabadulva babonáitól, ellesi és kihasználja a törvényt; a természettudomány a vallás és a technika mágiája. Jóléte szolgáltatásra kényszeríti a természet makacs, visszahúzódott erőit is, s ínség és érdek tusáiból a tökéletes ellátás és igazságos rend paradicsoma felé lépdel forradalmaival.
     A felvilágosodás történelemlátása a tömegekben ma is általános. A műveltebbek elfordultak tőle. Ennek az elfordulásnak volt egyik tünete a középkor felfedezése. Babonás volt a középkor? De abból a babonából csodálatos székesegyházak, filozófiai rendszerek és költemények nőttek ki. A középkor közös otthont tudott adni az embereknek a vallásban, s nemcsak a legmagasabb, az alacsonyabb ösztönöket is oda tudta vonni a magasabbak fennhatósága alá. Hatalomnak, érvényesülésnek, kéjvágynak nem volt meg a mai gazdátlan, durva önállósága. A technika egyoldalúvá tette az embert. A középkor teljességéből egy rideg ördögműhelybe dobott, a vallás boldogsága helyet a hasznosság és ésszerűség rideg parancsait adta vallásul. A felvilágosodás e felfogás szerint, melyet különösen a katolikus újjászületés írói hangsúlyoznak szívesen, épp a világosságot vesztette el. Krisztus egyháza a középkorban volt a leghatalmasabb, az emberiség akkor a legboldogabb. Aztán jött az egyéniség vakmerő igénye, a reneszánsz, Luther; majd az értelem sivár jogcíme: a felvilágosodás, Voltaire; végül a rombolás angyalai: Rousseau, Marx, Lenin. A lélek egyre sivárabb lett, az emberiség egyre szerencsétlenebb.
     Így ítél Európa negyedik koráról a literátor, a forradalmár és a katolikus. Mi egyiknek a nézőpontját sem fogadhatjuk el. A kultúra: nem művészet, nem tudomány és nem egyház, hanem élet. Állapota, sorsa csak az élet tágabb szemével nézhető. Tagadhatatlan, hogy Európa ebben a negyedik korban óriásit nőtt. Az elején a viking–magyar–szaracén gyűrű szorongatja, ma az ő hálói tartják egybe az egész emberiséget. Kiterjedése az Alpok két oldaláról az egész földfelületre nem volt egyenletes. A „negyedik kor” története tulajdonképp három nagy növéstünemény története, melyet növekedési tünetek és válságok választanak el egymástól. E három növéstünemény, ha a legfeltűnőbb mozzanatokról nevezzük el őket, a keresztes háborúk, a reneszánsz és a kapitalizmus. Egyik a Földközi-tengert tette európai tengerré, a második az Atlanti-óceánt, a harmadik a világ minden vizeit és kikötőit. Európa mai állapotát ez a három növéstünemény határozza meg, s véleményünk róla lényegében attól függ, hogy mi a véleményünk e három nagy jelenség természetéről és összefüggéséről.
     A keresztes háborúk előzménye a clunyi reform. A normann–magyar pusztítással szemben magára maradt, kis tájhazákra szakadt Európában az ellenállás kétféle alakban serkent fel. A fejedelmek a fegyveres ellenállást szervezték meg, az egyháziak az erkölcsit. A germán törzsek sikeres védelmi harcait elevenítik fel az Ottók korában a római császárság eszméjét; a Benedek-rendiek egy részének új szerzetesheve a pápa főhűbérurasága alatt álló birodalmat erősíti meg. A barbár veszély elhárítása után a két szövetséges, de ellentmondó eszmének egymással is le kell számolnia. A császárok hatalma nagyobb, de az egy népre támaszkodó egyetemes császárság eszméje a törékenyebb. A clunyi reform legnagyobb képviselője, VII. Gergely elbukik IV. Henrikkel szemben, de személyes bukása az eszme győzelme lesz. Utóda: II. Orbán alatt Cluny már egy nagy európai vállalkozásra adhat jelet.
     Európa, mely nemrég még a szívébe vivő folyamok mentén látott pogány hajókat s pogány lovasokat, nem tűrheti többé, hogy a szent sír a törökök, ezek az új, vadabb mohamedánok a zarándokok elől elzárják. Clunynek kell a szent sír, s a pápa szava (a régi, gazdag kelta világ helyén) egy emelkedőben lévő frank világot talál, melyben a megtelepedett és megkeresztelkedett normannok új nyugtalansága s kalandvágya forr. Az egyház Európa színe-virágát indítja el az Egyházalapító sírja felé. Elöl megy a hit, mögötte a kalandorvezér, a mögött a haszonvágy. Nem külön, egymás csalva, egymás szemét bekötve, hanem együtt. Mert a teljes életben nem ellentétek ők, hanem fokozatok. Észak-Olaszország püspöki városaiban valami tovább élt, az átmenet korában is, a régi római városkultúrából. Itt van még polgárság, ipar, és vannak kereskedők. Pisa és Genova kereskedői csak nemrég dúlták szét szemben az afrikai parton az arabok főkikötőjét; friss kereskedővérük odaszegődik a keresztesek mögé, átvetik pultjaikat a szaracén tengeren, s az új ázsiai hűbérállamocskákon át Európa felé kezdik szívni a Kelet áruit: a rideg északi élet téli húsételeihez, boraihoz szükséges fűszert, a selymet és a drágakövet. Az Európába zúduló áru kitágítja a kereskedelem gyenge ütőereit, a Dél-Németország, a Rajna és Flandria felé vivő utakat. Az utak mente vásárhelyekkel és ipari központokkal szóródik be. Flandria a szövött áruk gyára, a champagne-i piacokon találkozik a genovaiakkal, s lassan a balti államokból is megindul a Hanza-városokon át a fa, gabona, prém áramlása. Az áruért árut kell adni;az Észak északi áruval válaszol a déliekére, s a földmívesvilág a föld terményeivel az ipari termékekre. Áru, igény és termelés közt circulus „preciosus” indul meg, egyik a másikat lendíti. Új szerzetesrend vezeti a nagy földtörő munkát, jobbágyok vándorolnak a városokba s távol szűzterületekre telepeseknek. A földesúr előbb fegyverrel tartja őket vissza, aztán kedvezményekkel. A parasztság egyszerre kóstolja meg a szabadságot s a versenygazdálkodás első veszélyeit. Az Ázsiába kidobott valláskalandorok mögött egész Európa gazdagszik, művelődik. Franciaországnak új, ízbő költészete van, s az iszlám felől beszivárgó Arisztotelész is megtalálja Párizsban merész tanítómestereit.
     Ez ezért történt, ez ennek a következménye volt, mondjuk mi. De ok és okozat köreivel csak az elemző értelem jár körül valamit itt, ami mint az életjelenségek általában, elemezhetetlen. Európa száz-százötven év alatt hatalmasat nőtt. Ez a növés az élet ezer pontján, szellemben, államéletben, gazdaságban egymás mellett folyt, az élet ritmusát követve a fejlődés egy-egy növeléslökésében, mint ahogy a gyermek csontja, agya, szíve is egymás mellett fejlődik, ha nem is egész párhuzamosan és egyenletesen. Kétségtelen, hogy a három nagy növéstudomány közül kiterjedésre ez az első a legkisebb, belülről viszont ez a legharmonikusabb. Egy kultúra egészsége: az összes életműködések zavartalan összefüggése. Nos, ebben a kiterjedésben még semmi sem látszik Európa belső lazulásából. A keresztény hit ép; a keresztes lovag, az olasz kalmár, a flandriai takács és a német paraszt – akármilyen különböző a foglalkozásuk – ugyanannak az életérzésnek a részesei. A kor végén álló Szent Bernát, a tüzes ciszterci, aki új rendet alapít, pápát tesz, keresztes háborút hirdet, királyokat dorgál, földet tör s a tudós teológia ellen védi a hitet: nemcsak a kereszténységnek egyik legnagyobb alakja, hanem olyan egész ember, amilyen csak első virulenciájukat el nem vesztett kultúrákban támad.

– folyatjuk –