Márai Sándor: Új nap alatt
Mint szomorú vigéc, ha kialvatlanul és merengve nézi
Rossz üzletét, s tűnődik, hol csinálta a hibát s vajon merre
Spekulált rosszul hangyányi életében, s már az összes vonatokat lekéste:
Úgy ülök könnyűséged alatt, Campanile!
Mondják, szökőévben a halottaknak is szabad bukfencezni.
De én már csak begubózom magam üvegharangom alá és balga
Okossággal hiszem, lassanérő sajt, hogy fényes hazámban nem szemlél
Titkaim után senki, s babrálok ott családi fényképeimmel s gombokkal,
Keserű tejet iszom hozzá, s nem hallom, mint röhögnek az arranyjárók!
És ültem már dideregve köveid között, történelmi Múlt, s pálmáid aranyesőjében
Jelen! Ringattam közönyömet tengerek kedvén és nem féltem a rendőrtisztektől sem,
Úsztam már magam mereven, kövéredő halott, az elvtársak tízkrajcáros vízesésén is
Lefelé, mindig lefelé, s most lepottyantam s az összes vonatokat lekéstem.
Most haragos és szerelmes szavakkal beszélek a kövekhez, mint egy koldus:
Ó, adjatok, ó, legyetek, ó, szóljatok és kezdjetek nagyszerű énekbe!
Én majd a boldog karmester leszek, s nyájasan dirigálom zengésteket,
Udvarias, elismerő mosollyal intek egyet jobbra és balra,
S az ég fekete függönyét felgöngyölíti. Óriási előadásba kezdünk.
Mert a rekvizitumok rég elfeketedtek az ócskásoknál.
A vizek zöld bársonyát, a talmi csillagokat s a püffedt holdat
Bizony mind zaciba hordtuk el már, s a cédulát éhünkbe rég megettük,
A nagy hangunkat is elittuk már, mert sokáig voltunk gázsi nélkül,
Az emberiség moziba jár inkább, s az intellektüelekből mi nem kérünk.
Mert lassan este lesz Európa fölött. S üvegharangom megtelik a sötéttel,
S én fuldoklom és köpködök, mint égő házban a partáj a füsttől,
S a kövekben bízom csak s a magam erejében, mi kötelet feszít a világok közé,
S egy új padlásra tornázik át, új nap alá, s hangosan énekel közben!
1924. március 2.