Tollas Tibor: Hazafelé
Ismerek minden útkanyart,
Mely anyámhoz visz, hazatart.
A vaksötétben is hiszem,
Hogy nem tévedne el szívem.
Mint az iránytű úgy mutat
Mindig haza és jó utat.
Más irányt nem is keresek,
Mert mágnese a szeretet.
Nem vibrál a tű töve,
Mert anyám annak sarkköve.
A tárképen csak pár vonás:
Vadna, – utolsó állomás,
A bakter vígan rámköszön,
Ölemben látja örömöm
Piros batyuját: szívemet, –
Anyámhoz ezzel sietek.
Egy órányira kis falunk,
Ha gyalogosan ballagunk.
Cudar a sors és fukar is,
Télen drágább a fuvar is.
Szánkó helyett hát talpamon
Szívem csengőit hallgatom.
Könnyű annak a hó, a sár,
Akit az anyja csókja vár.
Fönn ezüst húr a vezeték,
Viszi híremet messze szét.
Fehér papíron távirat,
Betűzi, – Jön már a fiad – !
Kottái élő verebek
Kottázzák ki a nevemet.
Két oldalt hosszú jegenyék,
Rajtuk a holdnak szeme ég,
Mint égből cseppent jégcsapok,
Fölismernek, hogy én vagyok.
Tudják, hogy merre, mért megyek,
És mint a gyertyák fénylenek.
Égő gyertyák közt fut a „szán”,
Csillag ragyog az utasán.
A híd mint fényes, nagy bogár,
Hogy házán megyek, megcsodál.
Alatta ezüst gyík szalad,
Falunk patakja, Bán patak.
Anyjához siet, hol a hó
Alatt pihen a hű Sajó.
A hídon túl már int Gömör.
Mint szép leány, úgy könyököl
Kék ablakán a Felvidék,
Nékem mutatja fel szívét.
Hiába hívsz most szép leány,
Borsodban anyám vár reám.
Kigyúl az ég és meghasad,
Most öntik Ózdon a vasat.
A hegytetőkről üzenet,
A Bükk gyújt örömtüzeket.
Fényét szívemre tűzi át,
Így várja vissza hű fiát.
A hegy karján, mint kisgyerek,
Falum megismer, integet.
Pólyája puha, friss, fehér,
A nénje húzta rá, a tél.
Ő is tisztába öltözött,
Mert tudták mind, hogy én jövök.
Kristály szikráz a hegyeken,
Csillámmal szórták be nekem
A háztetőket angyalok,
De én csak tovább szaladok…
Látszik a kapunk ide már,
Mögötte anyám szeme vár,
Minden gyémántnál ékesebb,
Minden csillagnál fényesebb,
A menny sincs soha oly közel,
Mikor az anyám átölel.
Vác, 1954