Bölöni Domokos: Az ágasbúza diadala

Mindenféléről álmodoztam kisiskolás koromban, szerettem volna mozdonyvezető lenni, mert tőlünk kissé távol esett a vasút, de a bivalybikaként prüszkölő s fújtató komor mozdony a kocsisor (fegyelmezett marhacsorda) élén rendkívüli hatást tett rám. Szerettem volna pap (is) lenni, ez sem sikerült, pedig irigyeltem a lelkész urat, mert nagy könyvtárából azt olvashatott, amihez éppen kedve kerekedett. Gépkocsit is terveztem titokban, önjáró kerekes bölcsőt, aminőben engem is ringattak –; szóval mindenféle szerettem volna lenni, csak adószedő nem, mert ez és a tanácsi jegyző voltak a falu rettegett ellenségei.
Némely porta felső végén az erdőbe iramló ösvény arra szolgált, hogy vészhelyzetben menekülni tudjon a család... Cséplőgép és traktor nem szerettem volna lenni, mert a szérűn járatos voltam, nyaranta valóságos üresszekér-karavánt vezényeltünk társaimmal a rétszéli cséplőhelyre, két lomha tehén húzta le azon, mi persze a csatláson ülve kormányoztuk a „szekérvonatot”, a kalauz füttyét is utánozva, amint egy-egy kisleány kapuja előtt haladtunk el...
 
De arról nem fantáziáltam, hogy egyszer majd tanító leszek az egykori iskolámban. Katonai szolgálatomból szabadulva majdnem egy tanévet tölthettem a lepusztult, megkopott épületben –, ketten az igazgatóval hat okos ötödikes gyermeket oktattunk, különleges engedéllyel, minden tárgyból...
A szertárban cigizve bukkantam kisiskolás korom elfeledett relikviájára. Miközben csaknem minden egyébnek lába kelt, ezt valamiért nem lopták el... Porosan, szürkén, de érintetlenül árválkodott a tenyérnyi deszkalapon, az elfakult piros szalagok is megvoltak még rajta.