Fekete István: Csutak

Csutak a vízen érkezett egészen szokatlan módon és erősen fuldokolva. A kiskutya még járni sem tudott, nemhogy úszni, így csak hentergett, hol a víz alatt, hol a víz felett, nyelte a vizet és percei meg voltak számlálva, ámbár szép, piros hajnal volt éppen és verőfényes nap ígérkezett. Ekkor valami erő a partra kormányozta a kiskutyát, majd két hátsó lábánál fogva felemelte, mire Csutak kiadta magából a felesleges vizet, ami nem csoda, hiszen eddig tejhez volt szokva.
- Azt a disznót kellene a víz alá nyomni, aki beledobott – gondolta az öreg Dobai, aki nyugdíjas postás volt, gyógynövénygyűjtő és éppen a vasárnapi ebédjét akarta kihorgászni a patakból, amikor Csutak, akaratán kívül és vízi úton megérkezett, ámbár akkor még senki sem tudta, hogy erre a névre fog hallgatni.
Dobai újságpapírosba csomagolta az eszmélődő kiskutyát és tarisznyába tette, gondolván, ha megmarad, hát megmarad, úgyis kellene egy kutya a házhoz.
És Csutak megmaradt Dobai, Szajkó, bizonyos hatósági közegek, sőt az író érdekében is.
Ezek azonban későbbi dolgok. Ebben a pillanatban csak Csutak és Dobai vannak a színen, a többieket majd az idő hozza meg, amikor szükség lesz rájuk.
Ismételnem kell, hogy szép, piros hajnal volt, talán május vége, amikor illatos még a napsugár is, és a patakparti ligetes erdőben a kakukkok egymás szájából veszik ki a szót, százon felüli éveket jósolva boldog-boldogtalannak. A nádasban a nádirigó kerepel, mondván: – Csek-csek-csek, csik-csik-csik – ami nem nevezhető dalnak, ámbár szomorúan üres lenne a nádas, ha elhallgatna.