Ormos Gerő: Fekete Mihály

Késő este, amint magam elé terítem ezt a fehér papírt s elnézek a szoba homályos falára, feltűnik előttem öreg Mihály szakállas feje, széles válla, kertjének bozótos bokrai, szobájának förtelmes rendetlensége, konyhájának fojtó, kormos, füstös levegője: egész Mihály, ahogy valamikor gyerekképzeletünket izgatta. Embergyűlölő volt. Saját házában lakott, kertje két családot is eltartott volna s ő maga nyomorgott rajta.

    Esztendők futottak el felette, sohase mozdult ki, úgy bujkált a tulajdon falai között, mint egy üldözött lélek. Ki volt, mi volt, azt egyikük se tudta. Úgy cseperedtünk fel, hogy mindig ijesztgettek bennünket vele. Nyáridőben előfordult, hogy meglátta valamelyikünk a kertjében, amint bujkált az elvadult fák, bokrok között s futottunk haza fulladozva, hogy láttuk a Fekete Mihályt!

    Ahogy nyílott az értelmünk, egyre jobban izgatott bennünket. Mihály titokzatos élete. Összebújtunk a kerítés tövén, kalandos terveket szövögettünk, hogy milyen jó lenne egyszer bemászni hozzá, megnézni a házát, belopódzni az ajtaján s összetalálkozni a csodákkal, melyek körülveszik az életét.

    Egyik délután, amikor már korán hűvösödött a levegő, négyen topogtunk a kertje végén. Azon tanakodtunk, hogy egyikünk előre megy, kilesi a járást s int a többieknek. De senki se vállalta így. Hát ketten vágtunk neki.

    Üres volt a kert, kósza levelek futkostak a földön, ahol nem állta útjukat a gaz. Akkora hervadt lapulevelek tenyésztek egy helyen, hogy azok alá valamennyien elbújhattunk volna.

    Összekoccant a térdünk, amikor belül voltunk a kerítésen. Figyeltünk erősen s úgy másztunk a zörgő bokrok között, hogy lélegzeni is alig tudunk.

    Elsőnek egy elhanyagolt méhest értünk el. Összenőtt bokrok között lapult, palatetejét kiverte a moha, a gaz s egyetlen méhet se láttunk a közelében. Ócska rongyok kevertek körülötte, rozsdás kasza lógott a gerendáján, törött cserépkorsó egy kiugró lécén s széthullott vesszőkosarak előtte. Akár egy furcsa temető.

    Beleszaglásztunk, megnéztük minden sarkát s tovább lopakodtunk.

    Ott jártunk már a ház közelében. Térdig érő gaz verte ki az udvarát. Egyetlen keskeny taposott utacska vezetett hozzá, azon járhatott az öreg, ha előbújt levegőzni.

    Fogtuk már egymás kezét nagy izgalmunkban, úgy lépkedtünk a sűrű bozótban.

    Akkor kinyílott az ajtó s ott állott előttünk Fekete Mihály.

    Egyszerre megdermedtünk. Elakadt a lélegzetünk, azt se tudtuk hirtelen, megforduljunk-e, vagy mit csináljunk?

    Mereven nézett bennünket, de nem szólt. Arcán valami keserű csodálkozás remegett, hosszú haján sárga szalmaszálakat lengetett a szellő s erős penészszag áradt felén.

    Feri dadogva bíztatott:

    - Gyere… Fussunk…

    De nem tudtunk mozdulni. Csak néztük Mihályt s kiverte a víz a homlokunkat.

    Aztán belénk ütött valami bolondos bátorság. Megeredt a nyelvünk, beszéltünk, mosolyogtunk, topogtunk s néztük Mihályt.

    Azt mondtuk felváltva, kapkodó igyekezettel:

    - Csak… megnézni jöttünk… Mihály… bácsi…

    - Egy kicsit megnézni mindent… mert nekünk… nagyon tetszik…

    - És nem bántunk mi semmit, Mihály bácsi…

    - És nem is hisszük… amit beszélnek… igen…

    - Mert mi csak nézni akartuk… mi gyerekek vagyunk… és nekünk olyan jó… nézni… Semmit se csinálunk…

    - Csak jó lenne… itt játszani… és a többi gyerek… mindig bíztat… mert azok is szeretnének.

    - És mi nem vagyunk rosszak… Mihály bácsi… –

    Akkor megfordult az öreg s visszahúzódott a házba. Egyetlen szó nélkül. Csendesen tette be az ajtót s mi ott állottunk Ferivel felszabadultan.

    Most már megbátorodtunk. Közelebb ereszkedtünk a házhoz, benéztünk egy-egy ablakán, de majd mindenütt vastag függöny fogta el a látásunkat. Aztán egy kamraféle deszkaépületet szaglásztunk körül. Mindenütt a pusztulás, a romlás fekete átka fogadott bennünket. Rothadt deszkák, törött edények, szerszámok, magas gaz, elvadult fák, omló vakolat, hullott cserepek.

    Csodákat meséltünk erről a fiúknak, amikor kikerültünk a kerítésen. Úgy adtuk elő furcsa kalandunkat, hogy egyszerre feloldódott képzeletünkben Fekete Mihály varázsa. Nem féltünk már tőle.

    Másnap, harmadnap is bemásztunk a kertbe, de most már elő se jött az öreg.

    Ezen alaposan felbátorodtunk.

    Egy délután már négyen csavarogtunk a kertjében.

    Akkor azt mondta Vörös Pali lelkesen:

    - Gyertek, kitakarítjuk ezt az udvart!

    Úgy kaptunk a tanácsán, mintha a legjobb játékot ajánlotta volna. Nekiestünk az erős, magas gaznak, előbb a keskeny gyalogutat szélesítettük meg, aztán a kerekes kút körül szaggattuk ki, akkora boglyát raktunk belőle másfél óra alatt, hogy alig értük el a tetejét.

    Sohase dolgoztunk ilyen igyekezettel. Bíztattuk, hajszoltuk egymást s mikor sötétedett, összeálltunk lihegve, néztük a házat, vajon mit szól ehhez Fekete Mihály?

    Feri látta meg elsőnek s ránk kiáltott:

    - Ott van, figyel az ablakon!

    Merev, szakállas fejét láttuk csak az egyik ablak piszkos üvege mögött. Meg se moccant. Pedig mennyire mosolyogtunk feléje!

    Akkor is visszanéztünk olykor, amikor elindultunk hazafelé. De Fekete Mihály faábrázatán egyetlen vonás se rezzent.

    Később, mikor már fehér hópárnák rakodtak a kertre, utat sepertünk Mihálynak a kútig, mert ott találtuk lábnyomait a mély hóban. Aznap még azt is megtettük, hogy jókora hóembert csináltunk a ház előtt, ócska fazekat nyomtunk a fejére s pipát a szájába. S úgy kacagtunk, úgy fickándoztunk, hogy zengett a téli kert.

    S mikor így elkészültünk, kilépett Mihály a hideg udvarra. Most se volt melegebben öltözve, mint ősz elején s nem jött közelebb hozzánk.

    De úgy láttuk, gyenge mosoly szaladgál az arcán.

    Aztán elfordult, s mi hazafutottunk, mert gorombán bíztatott az este.

    Másnap rőzsét tördeltünk apró darabokra s odaraktuk Mihály ajtaja elé. Így gondoskodtunk róla, hogy meg ne fagyjon. Tudja Isten, milyen csoda hajtott bennünket arra, hogy fölmelegítsük ezt az embert. Ugráltunk örömünkben, hogy elvette a rőzsét s lusta füst csavargott másnap a kéménye felett.

    De nem mozdult ki a fészkéből, amikor az udvarán voltunk.

    Így ment ez tavaszig. Előbújt már a füzek pihés barkája, elkotródott a hó, megdagadt alaposan a folyó, napközben mézes aranyat csorgatott a napsugár s mi egy napon előkotortuk Mihály rozoga méheséből a rozsdás ásókat, gereblyéket s nekiestünk az elvadult földnek.

    Úgy énekeltük, visítoztunk, hogy ijedten röpködtek felettünk a kócos verebek.

    Egy hét alatt rendes, fekete földhasábok dicsekedtek a ház körül. A gazt hátrahordtuk a kertbe, meggyújtottuk s nem fértünk a bőrünkbe.

    Közben az egyik, másik fiú olyasféléket beszélt, hogy látta Mihályt az ablak mögött sírni. Azt mondta, mosolygott az öreg, de nedvesség csillogott a szemén.

    Egyre többen másztunk már át a kerítésen. Magunkkal vittük az aprókat is, eltoltuk a támolygó deszkákra Vörös Antit, az elsős elemistát s még néhány vele egykorú lurkót, ezeket szolgáknak használtuk roppant komoly munkánkban. Sohase zengett ebben a kertben ekkora öröm. Futkostunk, énekeltünk, túrtuk a földet, pusztítottuk a töméntelen gazt s vártuk Mihályt. Nem sokat beszéltünk erről, de hajszoltuk a találkozást, azt, hogy meleg szóval dicsérjen bennünket.

    S egy délután megtörtént a csoda.

    Valami szép nótát fújtunk, tán a munkánkat akartuk megünnepelni, mert összefogództunk, kört formáltunk az udvar közepén és csengett fiatal torkunkon a tiszta vidámság.

    Akkor nyílott az ajtó s előjött Fekete Mihály.

    Úgy láttuk, megkurtította s rendbeszedte a szakállát. Fekete ruha volt rajta s nyikorgott a cipője.

    Egyenesen feljénk lépkedett.

    Megtorpantunk s elhallgattunk. A lélegzetünk is elakadt, olyan csodálkozva néztük.

    Nem szólt, csak odaállott mellénk, megbontotta a kört, fogta két gyerek remegő kezét s mélytől, tán a lelke legmélyebb sarkából előbuggyant belőle az énekünk.

    S elindította a kört. Énekelt, lépkedett, mi fulladoztunk a diadalmas boldogságtól s vele fújtuk a felszabadult tisztaság együgyű, de végtelenül boldog énekét.

szozattv


szozat a tiszta hang nagylaszlo hajóút csillagokutjan palocviltal kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf