Hajdu Imre: FEBRUÁR

Tegnap – vagy tegnapelőtt? – (a napok úgy rohannak és egybefolynak, hogy nem is tudom pontosan mikor, de egy-két napja lehetett) sütött a fényt és meleget adó nagy égi golyóbis. S bennem éledt – újraéledt! – a remény! Lelkemben ritmust dobol a visszatérő optimizmus, s agyam Áprilyt skandálta: „A nap tüze, látod,  / fürge diákot / a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt. / Csengve, nevetne / kibuggyan a kedve / s egy ős evoét a fénybe kiált.”

    Feledtem, hogy kamrám ürülő, s erőm gyengülő. Az előbbit a kemény tél éppen velem ürítette ki, hogy aztán az így nyert utóbbitól, az erőmtől ő fosszon meg, méghozzá úgy, mint egy útonálló haramia a békésen bandukoló vándort.

    Mégis, tegnap (vagy tegnapelőtt?), mert sütött a nap, mindent megbocsátottam a télnek, feledtem azt, amit elvett, s általa elveszett. Már nem vissza, hanem előrenéztem, s az öröm kerített hatalmába. Ez a februári nap már el tudta hitetni velem, hogy látni az alagút végét, s előbb-utóbb kiszabadulunk a hóvár, a köderődítmény fogságából, s az újra újulni készülő természet mihamarabb emlékké, békévé oldja az elszenvedett megpróbáltatásokat.

    Ez volt tegnap (vagy tegnapelőtt?), ma viszont újfent a meleg radiátor mellett ülök. Jólesik ott kuporogni, odakint nyirkos, ködös újra a táj. Szürkével öntetett le ismét a világ, mint az elmúlt hetekben, hónapokban oly sokszor és tartósan. Megint erőt vesz rajtam a reménytelenség, a bizonytalanság táplálta pesszimizmus. (Februárra már legyengül az ember pszichikai immunrendszere is.) Hát mégsem lesz vége ennek a barlangi bezártságnak? Egyáltalán, lesz még levél azon az ecetfán, mely ablakommal szemben most oly pőre, mint a műtétre előkészített nagybeteg? Csupasz, dermedt ágain a balkáni gerlék mozdulatlansága maga az örökkévalóság. Összetöpörödve, fázósan gubbasztanak, mint vén szülék a temetőkertben, elvesztett párjuk sírhantja mellett, a korán és faggyal érkező alkonyban.

    Nézem a naptárt, s szuggerálom magam: nem tart(hat) már sokáig! Élettapasztalatom mondatja: február a fogyatkozás hava, a változás hónapja. S éppen ezért már semmiképp sem a reménytelenség időszaka. Próbálom győzködni magam, hogy a tél – bárhogy is vicsorít olykor-olykor – már elkezdte szedegetni sátorfáját. A döntés, hogy feladja állásait, már megszületett, csupán a napot, a végleges visszavonulás napját nem hozták még nyilvánosságra. Tulajdonképpen attól teszik függővé, hogy a ma még csak felderítőosztagokat küldő tavasz, mikor indítja meg totális, minden akadályt elsöprő támadását. Mert az ilyesmi nem kismiska, s időbe telnek az előkészületek, így várhatóan csak márciusban indul meg a Kikelet fedőnevű offenzíva.

    Mindenesetre a tavasz elkezdte sorra kiépíteni hadállásait, s ezeknek szebbnél szebb női neveket ad. Karolina, Ágota, Ingrid, Dorottya, Dóra, Aranka, Abigél, Marietta, Lídia, Ella, Georgina, Julianna, Lilla, Bernadett, Zsuzsanna, Eleonóra, Edina…

    Gyönyörű nevek! Ízlelgetem valamennyit ott a radiátor melegénél, – s mi ez, álmodom? – a nevek mind-mind megelevenednek bennem. Már feledem az alkonyatba belevesző ecetfát, a gubbasztó gerléket, lám, február női nevei megbabonáztak, s tőlük pompázik, élettel telik meg minden. Báltermeket látok vidám farsangozókkal. Fények villódznak, s a tér tele zenével, kacagással. S jönnek sorban egymás után február hölgyei, az önfeledten táncoló Dorottyák, a sudár termetű Bernadettek, a szelíd tekintetű Arankák, a szirénhangú Marietták, a kacér Ellák, a királynői eleganciájú Ingridek, az elérhetetlen hideg szépségű Ginák, a liliomszál Zsuzsannák, a megbabonázó Ágoták, az örök vágy Júliák, a lila mámorú Lillák.

    Szól a zene, suhognak az elegáns báli ruhák. Ez a sok szépség kipirult, mámoros arccal a telet búcsúztatja. Hevül minden, s ez februárban mindenképpen figyelemre méltó, hisz – csak nézzünk ki az ablakon – most még nem volna okunk igazán örömre, hacsaknem…

    Úgy gondolom, a kutya (amelyik állítólag még nem ette meg a telet, de most jobblétre szenderülése okán kerül említésre), szóval a kutya ekörül a „hacsaknem…” körül van elásva. Nevezetesen, hogy bár még február is a tél hava, ám ebben a hónapban minden szunnyadozóban (növényben, állatban, emberben) csönget egy picit – talán éppen álmunkban – az időóra.

    Rügyben és szívben ekkor történik meg az első moccanás. Hogy miért éppen most? Ezt a természet nyilván nagyon jól tudja. Mi kevésbé, de ez lényegtelen, mert…

    … ugye, nem is olyan rossz, hogy ez így történik?

     

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf