Selmeci György: Halandzsa

   Különös periódusa volt kisfiú koromnak. A szobakonyhában nem volt választás : egy ágyban aludtunk hárman : Anya balról, én középen, Apa pedig jobbra tőlem. Szalmazsákos volt az ágyunk. Középen -az én fejem felett-, ott volt a vékony, szép arányú, fekete latin kereszt, Corpus nélkül (Anya, kezének megbénulása kezdetén egyszer fetrengve, őrjönve sírt a konyha betonján, s én azt hittem, hogy meghal : berohantam az ágyhoz, az ágyra a kereszt alá és hiszérikus félelemben kértem Krisztust, hogy Anya ne hagyjon el minket : lehettem 5 éves… Talán miattam, Anya lassan megnyugodott, s nem volt több ilyen eset.)
Nagyon szerettem a lefekvéseket, mert sokáig csevegtünk az ágyban, s a szüleim meséltek nekem. Én, ha tehettem orral befúrtam magam Anya jobb hónaaljába, melynek illatánál máig sem éreztem, földöntúlibb, nyugtatóbb illatcsodát…
Volt jó pár nap, amikor azt kellett játszanom, hogy „idegen nyelven” beszélek”. Angolul, franciául, olaszul vagy németül… Folytak belőlem a szavak és percekig tartó „szövegek” keletkeztek az agyamban. Apa és Anya nagyon örült. Sokszor együtt nevetgélgettünk, azt hiszem, nem is értve, hogy épp mi is történik velünk..?
Ma rémültem gondolom, hogy ezeknek a szövegeknek TARTALMA, ÉRTELME volt,,, Lehet, valamiféle transzcendens médiummá kellett válnom, s hogy ezek „mondat-folyamok” a minket szabályzó Erő titkos üzeneteiként működjenek… Miért is ne : „franciául” megjósoltam Apa évtizedekkel későbbi agóniájának lefolyását, esetleg Apa majdani imáit jeleztem, melyeket gennyedző szemekkel, fölpuffadt arccal, az agy mélyében még létező Én könyörgéseként mondott ott egy elképzelt, fiktív Istennek, Budapesten, egy lényegtelen univerzum, lényegtelen bolygóján, a Halál színházában, amely tömve volt magukból kikelt, üvöltő, párnás székeket tépkedő-szaggató holtakkal… Mit lehet tudni ?... Epiktétos a frig, púpos rabszolgából lett görög filozófus -aki meghatározta az Ember további gondolkodását-, ő, az Athén-i Sztoa Poikilé csarnokában sétálgatva arról beszélt társainak, hogy : tehetünk bármit, de sem a Létet, sem a minket körbevevő tárgyakat SOHA NEM LESZÜNK KÉPESEK MEGMAGYARÁZNI, CSAK LEÍRNI ŐKET ÉS VISELKEDÉSÜKET… Ezért minden érzetünk, véleményünk, gondolatunk : soha sem nem lehet Törvény, CSUPÁN FELTEVÉS…
Beletörődve e ténybe, azt kell most mondanom : talán akkor voltam író igazán,mikor -Apa és Anya kedvéért-, a nyelvekkel bohóckodva, valamiért „halandzsáznom” kellett”…