Perzsa költők verseiből egykor és ma – II. Történés nélküli történelem és változékony állandóság

     Irán politikai történelme – a többi keleti országhoz hasonlóan – rendkívül színes, kavargó képet mutat, a külső hódítók, ill. gyarmatosítók (Nagy Sándor i. e. IV., az arabok a VII., a török ghaznavidák és szeldzsukok a XI., a mongolok a XIII., Timúr Lenk a XIV., az európaiak a XIX–XX. században) és az egymást váltogató dinasztiák az állandó változás, mozgás csalóka képzetét keltik. Valójában – mint ezt éppen a legtipikusabb és legadekvátabb perzsa társadalmi tudatforma, a perzsa költészet bizonyítja – a mozgás csupán a dinasztiák mozgása, állandó kicserélődése, miközben a társadalom alapjai változatlanok maradnak. Az arab hódítás előtti Irán pontos tulajdonviszonyai és társadalmi struktúrája még sok részletében feltáratlan és vitatott, annyi azonban bizonyos, hogy Iránban az Akhaimenida-kortól kezdve némileg lényegesebb szerepet játszott a „politikai felhőrégió viharain” belül a feudális tendenciák és a despota közötti meg-megújuló küzdelem. Ez a küzdelem azonban főleg a dinasztiaváltások korát jellemezte, mikor a korábbi kormányzók, adóbehajtók igyekeztek önállósodni, s az állami földeket megpróbálták magántulajdonukká tenni. A törvényszerűen erősödő központi hatalom (új dinasztia) aztán ismét végez ezekkel a tendenciákkal vagy legalábbis minimálisra csökkenti őket. Ez kifejeződött abban, hogy mikor a királyi hatalom erős, s a bürokratikus apparátus szilárdan kezében tartja a hatalmat, a társadalom uralkodó osztálya mintegy a despota körül helyezkedik el, beépülve a bürokratikus despotikus államba. A régi perzsa nemesség Irán függetlenségének elvesztése után az arab hódítókkal szemben sokirányú küzdelmet folytatott (az arab irodalomban mély nyomokat hagyott az ún. su’úbijja-mozgalom, a perzsák vezette arabellenes ideológiai, kulturális harc, amelyben erőteljes hangsúlyt kaptak a dicső nemzeti múlt hagyományai), s a régi perzsa nemesség az oppozícióban levő, vallási irányzatokhoz csatlakozott. Ez magyarázza az oppozícióban levő si’a korai elterjedését Iránban, s különösen annak messianisztikus ó- és közép-iráni elemektől is befolyásolt túlzó irányzata, az iszmá’ílijja, játszott nagy szerepet, főképpen a szeldzsuk korban – ekkor már a despotikus központi hatalom elleni fegyverként. (Rendkívül aktív, terrorisztikus szervezetüket, az ún. asszaszinokat, csak a mongolok semmisítik meg.
     A perzsa költészet kialakulása pillanatától fejedelmi udvarokhoz kötődik, s ennek az udvari költészetnek fő műfaja már ekkor az arab költészetből átvett dicsének, a qaszída. Ugyanakkor a politikai és kulturális függetlenséget éppen a Számánida-korban, e függetlenség gyakorlati megvalósulásának időszakában – minden eddiginél jobban hangsúlyozták, s az iráni hagyományok felélesztése lett a Számánidák és az iráni nemesség fő törekvése. Ez kelti életre az arab költészetben ismeretlen epikus költészetet, melynek legmonumentálisabb alkotása, Iránnak úgyszólván minden epikus hagyományát feldolgozó Sáhnámé-t ez a kor inspirálta. Ezt a művet viszont – éppen azért, mert a mondai és a történeti hagyományok egészét akarta átfogni – nem is nevezhetjük eposznak, s ezt nemcsak a tárgy extenzív végtelensége teszi, hanem a kor is, pontosabban az a társadalmi állapot, amely már nem tette lehetővé az Iliász-hoz hasonló eposz létrejöttét.Míg az epika formailag (az arab metrumban idegen mesznevível, egymással rímelő párverssel) s a kezdetben tartalmilag is iráni hagyományokat folytat a szintén iráni eredetű kisepikai formával, a rubá’ival, vagyis négysorossal együtt; a tulajdonképpen udvari költészetre, s annak is fő formájára, a hosszú monorímes qaszídára már döntő hatást tett az arab költészet. Ez az arab költészetben akkor már teljesen megmerevedett forma azonban rendkívül hajlékonnyá vált a perzsa költők kezében, s a panegirikus keret bőséges lehetőséget szolgáltatott elégikus, szatirikus és didaktikus tartalom elmondására, s különösen a X–XI. század költőinél találunk a stilizáltság korlátait feszegető, közvetlen élményről árulkodó természetleírásokat. (Gondoljunk pl. Farrokhí „Zöldellő-kék bársonyában hogyha pompáz már a rét” kezdetű híres versére, amelyről a források is elmondják, hogy rögtönözve készült; a tobzódó, dús képzuhatagban valóban nemcsak a fölhalmozott költői anyag ismeretét s a bámulatos virtuozitást élvezzük, hanem még ott érezzük az élményt, a valóság közvetlen megragadásának a kísérletét, amivel a XI. század után mind ritkábban találkozunk). Már a perzsa költészet kezdeteinek első nagy költői: Rúdaki, a „költők mestere” és Daqíqí, a „fejedelmek koronája” kialakítják azt a költőtípust és a perzsa udvari költészetnek azt a hangvételét, amely a későbbiek során bizonyos kereteken belül állandó marad. A költő feladata volt a fejedelmi udvar pompájának szolgálata, a mecénás bőkezűségének, erényeinek s családja hagyományainak dicsérete, továbbá a fejedelem mulatságaiban, vadászataiban való aktív részvétel. Ezért az ideális perzsa költőtípus gáláns lovag, a hölgyek és a bor hódolója, s ennyiben közel áll a nyugat-európai udvari költészet trubadúrjaihoz, de ugyanakkor szolga is, a bizonytalan fejedelmi kegy kiszolgáltatottja, aki társadalmi helyzete tekintetében az udvarhoz van kötve, s megélhetése csakis a fejedelem szeszélyétől függ – s ez ilyen formában ismét csak keleti sajátság. Az udvari költő szerepére fiatal ember kellett, aki hozzájárult az udavar fényéhez – a megöregedett költő éppannyira alkalmatlan volt erre a szerepre, mint a tehetségtelen költő. Éppen ezért Rúdakinak és Kiszá’ínak az öregségéről szóló qaszídái őszinteségében és fájdalmuk valódiságában egyáltalán nincs okunk kételkedni. Az öregség beköszöntésekor nemcsak az ifjúságtól, hanem a korábbi életmódjától is búcsút kellett vennie a költőnek.

 

Kiszá’i: Követte negyvenegy új év…

Követte negyvenegy új év a háromszázadikat,
Savvál huszonhatodik napja volt, csütörtöki nap
Mikor születtem. E földön mit tenni- s szólnivaló:
Mi várt? Öröm? meg a jómód? dalolni csak dalokat?
Mi várt?! Robot! De rogyásig! Halálig egyre robot!
Apák rablánca, családfők igája: gyermeki had!
Öt évtized leperegtén kezem között mi maradt?
Ezernyi bajnak, ezernyi kudarcnak lajstroma csak.
Hogyan summázzam e listát? Hogyan rendezzem e sort?
Első betűje hazug már, s a vég: a legbadarabb!
A zsarnok vágynak a vásált cseléde lettem. A sors
Sosem pihenve – s a koldus reám, balekra – lecsap.
Jaj, ifjúság ragyogó fénye! Hol vagy, boldog idő?
S ti bájos, szép, gyönyörűszép orcák, varázslatosak?
Erőm, hová, hova tűntél? hová, vidám nevetés?
Hová, gyönyörteli órák? s szerelmek, hajdaniak?
Hajam, jaj, tejszínű immár, szívem szurokszínű lett,
Az arcom ónszínű, bőröm a csontjaimra tapad.
S akár a rossz nebuló fél: mikor leszen nemulass:
Remegtet egyre halálfélsz, szüntelenül riogat…
Időnk letelt – mehetünk hát. A sors beteljesedett.
Az életük a jövendő gyereknek már mese csak.
Öt évtized keze morzsolt, Kiszá’i, és ez a mancs
Kitépte fölrepítőid, kitépte szárnyaidat.

Fordította Hegyi György

 

Kiszá’i: Négysorosa

1

Szépség a rózsaszál, gyönyör. Édentől jött csoda.
Szépsége ámulatba visz és lelket nemesít.
Ó, rózsaárus, mért adod ezüstér kincsedet?
Drágább e földön mi lehet, mint szép virágaid?

2

Ha szakállam feketítem, te ne bánkódj, édesem.
Tűrd el ezt is, mint a többit, nem hiúságom az ok.
Ifjúságom régen elszállt s kik a vén kort tisztelik,
Bölcs tanácsért megkeresnek, ámde adni nem tudok.

3

A szép madár belekezdett dalába s úgy repdesett,
Miként a hű szerető, hogyha kérleli jegyesét.
Mit énekel? „Gyere már, ó, szerelmes ifjú, siess!
A kertbe’ van, ki szeret téged, nyújtja már a kezét.”

Fordította Demény Ottó

 

Rúdaki: Áldozatul vettetik… /részlet/

Áldozatul vettetik előbb a bor anyja,
Mert a fiát tőle senki el se szakasztja,
Csak ha lemetszé s a lelket elveszi tőle.
Ámde a törvény a gyermeket nem hagyja
Anyja tejétől sokáig tartani távol,
Hét havon át, míg tejével meg nem itatja
Ardíbehest végitől, míg érkezik Ábán.
Akkor a hit s jog szerint vagyon, hogy az anyja
Áldozatul vettetik s börtönbe a gyermek.
És a fiút börtön mélye ha befogadta,
Fel sem ocsúdik, de hét nap és hét éjjel.
Akkor ocsúdván szívét harag riogatja,
Látva, mivé lett, jajong, tüzes dühe felforr.
Hányja alá s föl magát, a bánat apasztja,
Majd föl-alá hánykolódva bánata forrong.
Tűzbe melyet tisztításra vetsz, az arany ha
Forr, sohasem bánatában forr oly erősen.
Majd a fogolynak dühöngve fortyan a habja,
S feldühödött, vad púpostevére hasonlít.
Ám aki őrt áll, a hab színét kanalazza,
Nem zavaros már, de tiszta, mint hegyi kristály.
Majd ha a harcot, legyőzve, végre feladja,
Jó fedelet zár fölé a fürge vigyázó.
Majd leülepszik, letisztulása mutatja
Drága rubin tűzszínét s a tiszta korallét.
Néha Jemen karneolja villog rajta,
Néha Badakhsán rubintgyűrűje gyanánt ég.
Vélni szagáról: a rózsa mind neki adta
És a mosúsz, ámbra illatát meg a fűzfa.
Majd a vigyázó a hordajában hagyja,
Míg beköszönt a tavasz, Níszán közepéig.
Akkoron éjfélkor az edényt kitakarva
Látja szemed majd az égi nap forrását.
Bátor a félénk, gyáva, nemes lesz a gyatra,
S rózsaszínű lesz, ha hörpöl ebből a halvány.
S nézd, ha a kristálykupát betölti italja:
Vélni rubintkőnek és a Mózes kezének,
És aki hörpölhet ebből egy teli kelyhet,
Fájdalom és bú szívét tovább nem apasztja…

Fordította Tótfalusi István

 

Rúdaki: Édes barátom...

Édes barátom, áthat e mély bánat,
S könnyed titokban és szomorún árad,
Holtunk nevét nem említem én sem hát,
Félek, szívedre újra a kín támad.
Elment, ki ment, nos és aki jött, megjött,
Volt az, ki volt; mi haszna a sírásnak?
Kívánod ez világban a nyugságot?
Nyugságban ez világ hamar elfárad.
Mért könnyezel? nem néz a világ könnyet!
Mért vágysz? nem teljesít a világ vágyat!
Sírj, rajta, mígcsak itt az ítéletnap,
Könnyedre fel halott soha nem támad.
Minden bajod ha ennyire elbúsít,
Még több csapást zúdít csak az ég rád majd.
Mondád, a szívedet kire rábízod,
Mindig csak arra küldi csapását az.
Felhő ha nincs, a nap se fogyatkozhat,
Fogytán a hold: a földre sötét árad.
Engedsz, avagy sem, én nagyon is félek,
Hogy fel nem oldható ez a bú nálad.
Bánat hadát leverni a szívedben
Inkább a tiszta bort s a kupát válaszd;
Mert büszke férfinál a csapás mindig
Próbája az erénynek, a nagyságnak.

Fordította Tótfalusi István

 

Rúdaki: Meghalának…

Meghalának világunk nagyjai már,
Mindüket végül elvivé a halál.
Föld alá tértek ők, hírük se maradt,
Kik kezétől emeltetett kapu, vár;
És ezer drága marha, pompa közül
Vittek-é mást a sír virágainál?
Melyből öntöztek, ettek, adtak, a kincs
Tengeréből vajon maradt-e dinár?

Fordította Tótfalusi István

Rúdaki: Rubá’ik

1

Nem látogat engem, csak a balsors, a csapás,
Rólam ki se kérdez melegen már, csak a láz,
Égő ajakamnak, ha halálom sora jő,
Innom szemem ad csak üde cseppet, soha más.

2

Eljött… – Ki? – A kedves. – Mikor? – Épp hajnalodott.
Félt… – Mért? – Hogy az ellen… – Milyen ellen? – Rokonok…
Csókoltam elégszer… – Hol? – A nedves ajakán…
Ajk volt? – Nem is ajk. – Hát? – Rubin!… és méz-íze volt…

3

Szomjas szívű, halld! gyümölcsért e kertbe ne térj,
Mert itt csak a fűz terem meg s az is de csekély!
Indulj, ne időzz, a kertész nyakon ragad ám,
Mint por telepedj le és fuss, akárcsak a szél.

4

Megloptad a rózsa illatát és a színét,
Fürtödnek az illatot – a szín arcodon ég,
Fürtöd kiterítve mósusz-illat kavarog,
Arcod patakokba mosva rózsát nyit a rét.

5

Légy úr magadon, nemes férfi leszel,
Bénán, vakon ne nevess: férfi leszel,
Nem férfi, ki elesettbe belerúg,
Nyúlj érte le és vezesd: férfi leszel.

6

Érted, jaj, elhágy a fűrés meg a szív,
Nélküled elvész az ép ész meg a szív,
Nem kín, de Qáf hegye énbennem a kín,
Nem szív, hanem gránitérc benned a szív.

Fordította Tótfalusi István

Cságoly Péterfia Béla

 

 – folytatjuk –

 

 

szozattv


szozat a tiszta hang
 meghivo2Gyóni kötetképSZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf