Uram, e nemzet, hogy esd Utánad
S nem hallgatod meg esdő imánkat?
- Nem hangzik Hozzád a magyar ének?...
- Nem méltó, hogy halld esengő néped?

/Röck Gyula: A magyar nemzet védasszonya/


 „A történelem az élet tanítómestere” - mondták már a rómaiak is. Nagy a baj tehát, ha nem tanulunk a múlt tragikus eseményeiből, nem okulunk a történteken, és hagyjuk újra megismétlődni azokat. Ezért láttam szükségesnek, hogy a » Bolyongások« című társadalomkritikai rovatunkban Szabó Dezső »A magyar munkáshoz« című – egyes részeiben vitatható – pamfletjét közöljük, valamint a Szózat havilap szerkesztőségi üzenetében jelezzem, a tavalyi kormányváltást ismét nem követte igazi rendszerváltás, a várt és ígért forradalmat ismét elsinkófálták. „Mélyen megokolt azok félelme, akik másfél év óta szorongással nézik a politikai harc kialakulását. Lassanként, ezer és ezer ok végzetes meghatározásából két halálosan ellentétes táborba fejlődik az egész politikai Magyarország. Az egyik, amelyik kereszténynek mondja, kiáltja, harsogja magát, a másik, amelyik ugyanezeken a hangnemeken liberális zászlót lóbál. A keresztény tábor keresztény etikát, erkölcsi tisztulást és hazafias jelszavakat hangoztat. A liberális fél, hogy a vele szemben álló hatalmas ellenséggel szemben minden elégületlenséget maga mellé nyerjen, szociális haladást, emberi jogokat, közszabadságokat, gazdasági szabad mozgást, szocializmust, és az éhes gyomornak s elégületlen szívnek mindenféle kívánatos izmust hirdet.” (1)  Szabó Dezső kilencvenegy éve írt gondolatai, napjainkban is több mint időszerűek. Olvasóinknak szóló levelemben nem gazdasági kérdésekkel akarok foglalkozni, hanem szociálisakkal, ugyanis a mai belpolitikai helyzet fonáságát mi sem jelzi jobban, hogy a jelenlegi kormánypártban egyaránt megtalálhatók kereszténydemokraták és népi liberálisok, akik retorikában mindvégig hazafiak és keresztények, cselekedeteiben azonban az utóbbi húsz év kormányzati gyakorlatát követve kizárólag a nagytőkét és a bankokat szolgálja. A jelenlegi kormány eddigi intézkedéseikből ugyanis mára egyértelműsíthető, hogy az elmúlt négy év hazai gazdasági válságát, veszteségeit – amit a nagytőke gátlástalan mohósága és a helytelen politikai-gazdasági stratégia közösen okozott – ismét a kisemberekkel óhajtják megfizetetni. Mert az a tény, hogy immár az alapvető szociális vívmányokat is/szabadság, bérpótlékok, stb./ állami rendelettel veszi el a regnáló hatalom, világosan mutatja, ez a kormány se nem keresztény, se nem nemzeti. Mit várt- várhat az átlagválasztó attól az újabban keresztény miniszterelnöktől, akinek egyetlen eddigi »munkahelye« a parlamentben található? Mit várt-várhat a jobboldali, keresztény polgár attól a kereszténydemokrata pártól, amely nem tartja ebben a kiélezett helyzetben mindennél fontosabbnak XIII. Leo pápa szociális tanítását (2), valamint Mindszenty József igazát Barankovics Istvánnal szemben. Szintén Szabó Dezső írta: » Kétségtelen, hogy minden erőszak, ravaszság és minden pokol ellenére a világtörténelem menete nem más, mint nagy szociális igazságok megvalósítása. Kétségtelen, hogy aki a jövő meglátásával kétségbeesett makacssággal és heroikusan szereti ezt a kihasznált, szerencsétlen fajt, minden erejével oda törekszik, hogy a magyarság közélete, államalkotó munkássága, gazdasági megnyilvánulása ezeknek az igazságoknak a megvalósításában merüljön ki. Minden magyar hazájává hódítani a magyar földet, minden magyar termésévé hódítani a magyar munka termését, minden jövőt adó gondolat, a kultúra minden építő munkájába beállítani a magyar agyvelőt: ez a magyar jövő egyetlen útja. Aki visszaélést vagy kiváltságot rombol, az nem rombol, hanem épít a magyarságnak, aki hazugságot öl meg, az nem öl, hanem életet ad a magyar szellemnek, aki megmutatja a jelen irtózatos sebeit, az nem hazát árul, hanem a haza újjáépítésére kiált fel minden becsületes akaratot.«(3) Ezek az eszmék a jelenlegi kétharmados kurzustól igencsak távol állnak. Láthatjuk a magyar munkásosztály és a kistisztviselők, tanárok, alkalmazottak, családi gazdaságok és kisvállakozások cipelik folyamatosan több mint húsz éve vállukon az ország terheit, miközben csak a kormánypárt címkéje változik. »Minden fonákságunk oka az, hogy a hivatalos Magyarország nem mer bizonyos kérdéseket intézményesen és egészségesen megoldani, hanem ahelyett fél gyávaságból és fél merészelhetetnemségből csinál egy egész heccet, mely nekünk többet árt, mint az ellenséges idegennek, s mely a magyarságot kompromittálja minden becsületes szociális fórum előtt. Egy másik, rejtettebb oka szociális ferdeségeinknek pedig az, hogy bizonyos érdekkörök, melyeknek ma még döntő súlya van a keresztény oldalon, kis pecsenyéjük megóvására szeretnek minden szabadságot; a szociális megújhodás minden vágyát, mint keresztény katasztrófát és hazaárulást kijátszani a politikai makaóban.« (4)
A megoldás kulcsa ráadásul csak látszólag van a választók kezében. A tehetetlen, belső meghasonlottsággal küzdő jobboldali ellenzék sem alternatíva, hisz szintén nem tanul a múlt tanulságaiból. (5) Ráadásul a demokráciának nevezett parlamenti diktatúra békés úton nem teszi lehetővé a képviselők választási ígéreteinek folytatólagos ellenőrzését, a vétők megregulázását. Hogy ebből a csapdahelyzetből van-e kitörési út alkotmányos eszközökkel, vagy pedig erőszakkal kell – egy egyre valószínűbb európai politikai robbanáshullámmal párhuzamosan – a rendszer működését megváltoztatni, arra e sorok írója nem tud válaszolni. A követendő szociális modell azonban csak egy lehet: az oly sokat emlegetett és megújított harmadik út. (6)


1. Két romlás közt, Virradat, 1921.II. 27.
2. Szózat 2010. január.
3. mint 1.
4. Szabó Dezső: Szabadság és keresztény politika, Virradat, 1921. III. 10.
5. Szabó Dezső: Tiborc könyörög, Szózat, 2010. április.
6.  Antiszemiták vagy nemzeti radikálisok. Szózat, 2010. október.