Levél az olvasóhoz - 2012. 6. hó

Mint Jób, oly mélyre estél, nemzetem,
S a férgek lakomáznak
Megtöretett, fekélyes testeden;

/Reményik Sándor: Mint Jób/

Havilapunk megjelenésével egy időben zajlanak az immár kilencvenkét éve történt trianoni békediktátumra való emlékezések a Nemzeti Összetartozás Napján. Kérdéses azonban, hogy egy évenkénti egyszeri alkalom pótolhatja-e a magyarok-magyarok közötti szolidaritást, az összetartozás érzését, a nemzeti egységet, amely hétköznapjainkból mostanság szinte teljesen kiszorult. A II. világégés előtt, Horthy Miklós kormányzósága alatt eltelt évtizedeknek egyik pozitívuma volt, hogy a legszegényebbektől a leggazdagabbig mindenki egységesen akarta, követelte a megcsonkított országrészek visszatérését. A II. világháborút követő majd ötven éven át tartó szovjet megszállás alatt ezt a közakaratot azonban megroppantották, majd sajnálatos módon folytatódott ez a törekvés – piszkos politikai háttéralkuk részeként – az 1990. után elkövetkezett időszakban is. Ideje lenne tehát végre felismerni, hogy az esetleges gazdasági sikerek sem pótolhatják soha azt a máig a lelkekben bujkáló titkos traumát, amely az ország szétdarabolása okozott. Ideje lenn végre felismerni, hogy a rendszerváltás óta eltelt időszak kormányai milyen nemzetellenes bűnöket követtek el azzal, hogy Csehszlovákia, Szovjetunió és Jugoszlávia széthullásakor nem követelték a területi revíziót. Látni kell ugyanis, ezeket a kérdéseket politikai eszközökkel megoldani lehetetlenség, hogy az országhatárok kérdése nem nemzetiségi, hanem hatalmi kérdés. Látni és láttatni kell, hogy működik a nyugat által helyzetbe hozott utódállam. Látni és láttatni kell a magyar nemzet fiaival végre, hogy milyen erőszakosan ment és megy ma is az elszlovákosítás, az elszerbesítés, az elrománosítás és az elukránosítás, vagyis a magyar többségek és szórványok véglegesnek szánt felszámolása az elrabolt területeken. A Helsingin Sanomat, finn napilap - 1945 után Európában alighanem először - részletesen ismertette, hogy- hogyan csonkították meg Magyarországot a trianoni kiskastélyban. A lap 2009. október 5-én tényszerűen leírta a trianoni békediktátum igazságtalanságait, a szlovákiai nyelvtörvénnyel kapcsolatosan objektív hangon számolt be a magyarságot a szomszédos országok részéről ért megaláztatásokról. Tételesen fölsorolta, hogy a még oly csekély hatalommal bíró magyar köztársasági elnököt mely országokba sem engedték be, vagy nyilvánították nem-kívánatos személynek /Szlovákia, Románia, Szerbia/. Leírta, hogy a román politikai vezetők nem hajlandók még csak gondolni sem az erdélyi magyarság autonómiájára. Napjaink híre, – ami jellemző a román pártok magyarfóbiájára, a román politikai elit Európa-képére,a magyarsághoz való viszonyukra –, hogy egy hete mondvacsinált okokkal nem engedték eltemetni Nyírő József írót szülőföldjén Erdélyben. Európára, az Európai Unióra pedig – mint a szlovák nyelvtörvény kapcsán láttuk – nem számíthatunk, Magyarország a mai napig a nyugatról kiinduló uszítás célkeresztjében áll. Igencsak jellemző például egy 2010-ben megjelent förmedvény, amelyet Gregor Mayer – Bernhard Odehnal. /Felvonulás. A szélsőjobboldali veszély Kelet-Európából. címmel, Paul Lendvai előszavával/ jegyez. (1) Mayerék szerint, »ebben a közép-európai országban az extremista, antiszemita és cigányellenes beállítódások és vélemények már elérték és áthatják a társadalmat. Magyarország mutatja meg azt az utat, amely felé ez a torz fejlődési irány vezethet, mindez pedig azokra a nacionalista mozgolódásokra emlékeztet, amelyek évekkel megelőzték Jugoszlávia véres széthullását – majd így folytatja – Magyarországon a rendszerváltás nem oldotta fel sem a Trianon-, sem a holokauszt-traumát. Ellenkezőleg, a „trianoni sokk” egyenesen szervező ereje a jobboldali mozgalmaknak. A szocialista periódus hivatalos „testvérisége” a szocialista országok népei között sosem volt képes a történelmi sérelmek feloldására. A rendszerváltást a történelmileg képzetlen rétegek úgy élték meg, hogy most már szabad „mindent kimondani”, mindenkit nyíltan gyűlölni. A határon túli testvéreinkért érzett felelősség köntösében a románok, szlovákok iránti gyilkos ellenérzés kapott kétes legitimitást.« Majd az utóbbi évek baloldali európai sajtóinak szokása szerint ugyanabban a gondolatmenetben előhúzza a magyarországi jobboldalt és a zsidókérdést is. »Magyarországon az utóbbi két évtizedben egyre hangosabbak a holokausztot relativizáló, az egyetemes háborús szenvedésbe belemosó hangok. Utoljára ilyet hivatalos formában az Élet menetén hallottunk az Országgyűlés korelnökétől, a fideszes Horváth Jánostól. A magyarság nagy része mind a mai napig nem hajlandó szembenézni a majdnem hatszázezer magyar zsidó legyilkolásának történelmi tényével. Még kevésbé pedig az ebből a magyar szereplőkre – elsősorban Horthy Miklós kormányzóra – háruló súlyos személyes felelősséggel. A 2010-es helyzetet Mayer így jellemzi: „A magyarok többsége bénult és frusztrált, retteg a szociális leszakadástól. Hatalmi vágyak élednek fel. Jellemzőek a romák és az idegenek elleni előítéletek. A mindennapi érintkezési formák eldurvultak; nyelve lompos és pontatlan; nincs jövőképük « írja a szerzőpáros. Arra azonban véletlenül sem gondolnak, hogy az ilyen valótlan tartalmú, csúsztatásokkal teli, a magyar konzervatívokkal, keresztényekkel, nemzetiekkel szemben kettős mércét alkalmazó állítások fokozzák valójában végsőkig a feszültségeket, az ilyen és ehhez hasonló tartalmú jegyzetek miatt tart minket igaztalanul az Unió Balkánjának az európai átlag közvélemény. Napjainkban sem jobb a helyzet, Márkus G. György egy frissen megjelent publicisztikájában / Jobbra tolódva. Pártszerkezet Magyarországon/ írja: »Európa aggódva tekint Magyarországra.« (2)
Múlt havi, az olvasóknak írt eszmefuttatásom kapcsán mondta az egyik barátom, hogy a kettős mérce és Günther Grass versének baloldali fogadtatásának párhuzamba állítása » sérti az izraeli nép, a zsidóság érzékenységét.« Tisztelettel kérdezem akkor: ezek és az ehhez hasonló tárgykörű cikkekben mikor vették, mikor veszik figyelembe a magyar nép, a magyar keresztények és konzervatívok ez irányú fájdalmát, mikor veszik észre, hogy áldozat és áldozat között nincs különbség? Az már megint csak más kérdés, hogy mikor szólal fel végre a magyar zsidóság és Izrael népének józanabb fele az ellen, hogy egyesek saját anyagi jólétük, szakmai karrierjük érdekében helyettük, nevükben kéretlenül minősítsenek országokat, embereket. A rendszerváltásnak nevezett események óta Konrád György, Heller Ágnes, Kertész Imre és társaik sugallatára ugyanis folyamatos a magyarság elleni gyűlöletszítás, Horthy fasisztása, az áldozatok számának anyagi okokból való lebegtetése, az általános antiszemitázás, rasszistázás,  miközben ezen cikkek szerzői bölcsen megfeledkeznek azokról a magyarokról, Almásy László Afrika-kutatón át Salkaházi Sára apácáig, akik az életüket is kockáztatták zsidókért a német megszállás alatt, miközben napjaink Magyarországában Holokauszt múzeum van a Páva utcában, és tábori zsidó rabbija a Magyar Honvédségnek... Ezek az emberek nem Izrael barátai, ki kell mondanunk, inkább a zsidóság ellenségei. Ha a zsidóság igényt tart tragédiájának kiemelt megkülönböztetésére, akkor a magyar nép is joggal tart erre igényt, hisz Trianon igazságtalansága példátlan és egyedülálló a világtörténelemben, egyes magyar történészek, egy világuralmi összeesküvés- hatalmi játszma részeként tekintenek rá. Okai sokrétűek, erre azonban hely híján nem térek ki. Trianon tragédiáját a fentebb felsoroltak miatt – helyettünk – egyetlen nemzet sem élheti át, a revízió kérdését a magyar fejekben kell-kellene helyére tenni. A Nemzeti Összetartozás Napja pedig csak akkor éri el célját, ha minden évben méltóan emlékezünk, ha fiainkkal, unokáinkkal egész életükben küzdünk a jogtalan szétdarabolás ellen.

1. 2010. Aufmarsch. Die rechte Gefahr aus Osteuropa. Mit einem Geleitwort von Paul Lendvai. St. Pölten – Salzburg, Residenz Verlag
2. Nach rechts verschoben. Parteienstruktur in Ungarn. In: Neue Gesellschaft. Frankfurter Hefte 2012/5:44-48.

Cságoly Péterfia Béla
főszerkesztő