Levél az olvasóhoz - 2014.12. hó

A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél...
    (József Attila: Téli éjszaka – részlet)

Távozófélben Johann Wolfgang von Goethe még egy kívánságát reánkhagyta: „Mehr Licht!” – Több Fényt! Azóta némely mások másként értették és értelmezték utolsó szavait – lelkük rajta!, én a fönti, szép értelmezésbe kapaszkodom, semmint úgy hihetném, testi körülményeire tett volna panaszt az élet lényegét megértő költő.

    Advent közeledtén mindannyiunkban megnövekszik a feszültség, kinek rendezetlen számlái- (bárhogy is értsük), kinek erején túlterpeszkedő ajándékozási vágyai miatt. Ebben a magunkat utol soha nem érő rohanásban megfelejtkezünk gyakorta arról az egyszerű hiányosságunkról, hogy csak emberek vagyunk. Kisebbítés nélkül: emberek vagyunk! Hiányosságainkkal, túlnövő vágyainkkal, türelmetlenségünkkel – tehát minden szép- vagy csúf gyarlóságunkkal, kicsinységünkkel egyetemben. Fontos megállapítás, mert hiszen Jézus EMBERként született, bizonyságot tevén mindnyájunknak arról, ember-mivoltunknak nem szükségképpeni velejárója mindaz a hiba és hiányosság, melyeket, ez adventi csöndességben magunkba nézvést megláthatunk. Lényegünk valódi megélésére kaptunk példát és lehetőséget Tőle ezáltal. Ennek felismerését elszalasztani több, mint hiba, az bűn!

    Az Új Testamentum írásai szerint Jézus több tanításában igazít el a „megmondatott a régieknek…" „én pedig azt mondom” kettősséggel, ami szándékában bizonyára nem csupán értelmezés-magyarázat, hanem több!, intés arra, keressük az ige emberen túlmutató, valódi jelentéseit. A jóra intés még sosem tett senkit igazán jóvá, de a rossz összehasonlító belátása könnyebbé teheti a hozzá igazodást. Azáltal kínált nekünk ÚJ SZÖVETSÉGet és nem megújított ó-szövetséget az Istennel, hogy megmutatta képességünket és lehetőségünket a világ jelenségei-, dolgai megértésére és azok korlátos lényegének meghaladására. Ez egyetlen lehetőségünk felszabadítani magunkat az időtlen törvény befogadására, amit Ő általa építhetünk elménkbe, szívünkbe.

    „Több Fényt!” – ismételjük el tehát a költő-ember szavait újra meg újra. És hagyjuk is végre magunkba fogadni a világosságot! Ha úgy tetszik, a Világnak Világosságát – Jézust. Ne megvásárolható, kérészéletű vágy-beteljesítésekkel, ne meggondolatlan ígéretekkel, fogadkozásokkal, hanem a legtöbbel: lelkünkből fakadó fénnyel tegyük örvendezővé az ünnepet, és ne rángassuk le fontosságának megélését habahurján kapkodásaink szintjére. Ez a négy Adventi Vasárnap, amiből az elsőt már – talán úgy volt! – a szenteste csöndes igéretével eltöltöttünk, sokkal több lehetőséget rejt és kínál a magunk-, mások megismerésére és tiszta szívvel szeretésére, mint képzelhetnénk. Napi dolgaink megoldására, szűkebb közösségünk gondjaira, nemzetünk valódi sorskérdéseinek megfogalmazására. És ezt, a magunk ismeretével-, elfogadásával kell kezdenünk. Hamis nézőpontól nem látható maga valóságában semmi, hiányos, torz képet közvetít elménkbe a szem. Így van ez minden, reánk ható és alkalmasint minket észrevétlenül megváltoztató körülményünkkel is, amíg csak az oksági logika a vizsgálódásunk, megértésünk alapvetése. Nem fogadhatjuk be ezáltal a valóság, az élet valódi lényegének csak madártávlatos megközelítését sem, földi létünk elmúlásának előrevetített gyötrelme pedig gyakorta semmirekellővé, mások szenvedése iránt közönyössé tesz. Jézus emberi születése és emberi-, ámbár embertelen aljasság okozta halála emlékeztessen Advent-, az ünnepnapok elmúltával is közös, a létező mindenséget átható sorsunkra: élet csak pusztulás árán létezik. A csönd a harmónia befogadásának és sosem a zaj megszüntetésének következménye, s amíg meg nem tanuljuk – nemes értelmében – szeretni magunkat is, igazán sosem fogadhatjuk szívünkbe Őt.

    A még zöldellő, illattal ujjongó fenyőfa mellett töltsön be minket az együvé tartozás boldogsága, röstellve bár, de fogadjuk el ember-gyarlóságainkat. Ne pisla gyertyaláng világítsa be bennünk az ünnepi elcsöndesedést, hanem évről-évre ez egyszer, sejtsük meg magunkban is a mindenséget. Akkor, csakis akkor áradhat belőlünk forró, égi fény, ami bár nem látható, mégis megkönnyezteti szemünk.

*

Alábbi, talán gondolatokra érdemes versemmel kívánom mindnyájunknak Jézus szeretetét, emberséggel örvendező Karácsonyt – hozzá Áldást, Békességet!

Czipott György

Miatyánk

apa
bárcsak hazajönne,
mama úgy mondja: időben,
talán akkor fáradt se volna és
elmagyarázná a kettes szorzót,
mert én az egyesből sem értem,
akárhányszor egy, miért nem egy,
és mindnyájan együtt vacsoráznánk,
és fogamat is megmosnám magamtól.
de az apa, nagyapa mondta, gazember…
nagyon szomorú mihály angyallal
beszélgetni sötétben, mert
nem látja az arcom és
talán úgy gondolja,
gazember vagyok
én is.

    Pater noster, qui es in cælis,
    Sanctificetur nomen tuum,
    Adveniat regnum tuum,
    Fiat voluntas tua,
    Sicut in cælo et in terra.
    Panem nostrum quotidianum
    da nobis hodie,
    Et dimitte nobis debita nostra,
    Sicut et nos dimittimus
    debitoribus nostris.
    Et ne nos inducas in tentationem,
    Sed libera nos a malo.

Quia tuum est regnum, et potestas, et gloria in sæcula.
Amen