Mécs László: A legutolsó magyar úr
Báró Apor Vilmos emlékének
A kor nem kedvez már a hősnek
a legendából ismerősnek,
minden szint szürkeségbe rendel:
divatba jött a milliós
nyáj-ember és a sáska-ember,
a gépesített Dzsingisz kán.
És mégis szép a külön-álom
a névtelen tömeg halálon!
Hadd zengjen hát dicsfényt az ének
az országos nagy gyász felett
Győr város mártír püspökének,
ki magyar úr volt és lovag.
A nyáj-ember és sáska-ember
világpusztító küzdelemben
egymásra rontott kába-részeg
vad vértivornyán mindenütt,
s kicsiny hazám a világrészek
harcában eltiportatott.
Mit ezer évig építettünk,
szív-muzsikával szépítettünk,
könyvtárak, dómok, emberélet,
szabadság, női becsület,
bor, búza, jog: az ördögé lett
győztes hadak prédájaként.
A győri püspök palotája
pincéiben szorongva, fájva
bújtak szüzek, anyák, apácák,
midőn a harc orkánja dúlt.
A püspök kint állt s védte házát
a Tízparancs tábláival.
Vér mámorával, beszeszelve
katonák jöttek, követelve
mit szemérmes száj szólni restell
– fején, mellén és vállán
lövést kapott s e hősi testtel
megvédte mégis szüzeit.
A négy lövés keresztalakja
testét-lelkét szentté avatja:
amíg egy ország romja füstölt,
a Tízparancs tábláival
így halt mártírhalált a püspök,
a legutolsó magyar úr.
Csorna, 1945. július 23.