Dedinszky Erika: Ma láttalak

Ma láttalak. Az este lila ködéből
felmerült egy meghajlott alak,
s szomorún éreztem vállamra hullni,
szívemre dőlni nyurga árnyadat.

Fölötted vöröslött az égbolt.
Utolsó lángját lövellte szegény,
s a gót dóm fekete tornyába bukva
elborult és meghalt a fény.

Jöttél lassan a keskeny utcán.
Már lanyhultak a durva zajok,
az esti árnyak nyomodban jártak,
s melletted a bánat ballagott.

Rádköszöntem. Felhökkentél ijedten,
elnéztél hosszan, idegenűl,
mint olyanra bámulsz, kit évek multán
dob elődbe a sors – véletlenűl.

Éreztem, hogy még mindig ott állsz,
nem tudván ki voltam, s ki vagy,
mígnem alakod ellopta az est,
s hűvös karjába ölelt a fagy.