Jékely Zoltán: Két kalotaszegi vers

A vén Both

Nem volt már jó neki az illatos bor:
csak szeszt nyakalt míg benne lángra lobbant…
Azóta kopjafája rég lerokkant
s velejiből szippant szagot a kozsbor.

De pántlikája, amivel temették,
még mindig tart; ha elfogy, újra támad;
s a vén Bothról most már egész csudákat
pusmogatnak a szószátyár menyecskék:

Éjfél körül, ha kutya sem ugat
s a bagoly sem száll a cinterem fölött,
jól hallani, a vén Both nyög, röhög
s italából nagyokat kortyolgat.

Valkói temetés

A tíz öreg halálkórusa szól:
kihullt foguk helyén árad az ének;
mát a kaszást ott érzik valahol
nyakuk megett s rezegtetnek a vének.
Táskája nőtt már mind a nők szemének
– tán ezredik könnyüknél tartanak –
vigasztalják egymást: „Ilyen az élet”.
A sír száján sötéten áll a pap.

A koporsóból hosszúujju ing,
kék keszkenyő s írásosdíszű pendely
lobog elé: testetlen búcsút int,
s meséi az asszonyról, ki vele ment el,
hogy ölelkezzék földdel és a csenddel.
Ma kezdi meg. Boldogan alszik és
nem érzi, mert kútnál mélyebb a szender,
hogy morzsolja majd szét az ölelés…