Kemecsei Gyöngyi: Számadás

Elbukott, halott szerelmek
várnak majd a túlsó parton engem.
Jobbjukon maga az Isten áll.
Így szól a vád:
mi nehéz szavakkal szerettünk,
de te túl könnyű voltál.
Gyöngyfűzért kötöztünk
repdeső karodra,
súlyos harangok hangját
kongattuk naponta,
s kértünk, hogy légy igaz,
mint az ajkunkról felzengő,
isteni zsoltár.
De te csak daloltál.
Majd vágyunkból
...leomló hajadba...
virágzó, dús koszorút fontál.
Én majd csak állok ott.
Ott, ahol már tudom, hogy ti
- ti megsebzett hóhérok -
szárnyaló lelkemből
semmit se láttatok.
Szétnyitom akkor én
hegekkel tűzdelt,
hófehér mellkasom.
Kitépem nektek
belétek halt,
ezerszer megrepedt szívem.
De csak az Isten lesz az,
kinek a lábához viszem.
Tessék...hát itt vagyok.
S hozzátok szól majd az Úr.
Lássatok!
Ti szűk gúnyába bújt,
félig vak koldusok.