Tamás Lajos: Istenítélet

Villámok cikáztak, tűzben állt az égbolt,
Nem látszott seholse egy parányi kék folt;
Dörgés dörgés után, zúgott, zengett minden,
A pokol ördögit kiküldte az Isten.
És ezek vijjogva, kacagva, örülve
Belevésték karmuk’ az ember-szívekbe.
Vergődött az ember, vergődött, mi haszna?
Még jobban belévájt az ördögnek karma.
Iszonyú éjszaka, bútól terhes rémkép…
Csak lestük, csak vártuk már egyszer a végét.
De a szél nem csökkent, sőt még jobban zúgott,
Véresővel hordott tele minden zugot.
Véreső, pirosló, meleg, szent embervér
Csurgott a mocsarak förtelmes fenekén.
S míg mások ebbe az irtó ítéletbe
Kezüket tördelték, jajgattak ijedve,
Míg mások rémlettől kidagadó szemmel
Keresték az égen, hová lett az Isten?
Mi a bosszús vésznek szegtük dacos fejünk,
Megmutattuk neki, hogy tudunk és merünk;
És hittünk is, bíztunk kemény, nagy bízással,
Hogy a vihar végre más vidékre szárnyal.

*

Az orkán elpihent, elszállott a felleg…
De nem jött tavasza csodás kikeletnek!
Kivirított ugyan a reménység-rózsa,
De hamar elhervadt, – bár ne nyílott volna!
A fergeteg után zord tél következett;
Nem gyógyított az, sőt okozott új sebet.
A nap kisüt ugyan, kisüt, de mi haszna?
Nem tud hevíteni többé a sugara.