Fáy Ferenc: Napraforgó

A feltárulkozás órája ez,
a megmutatkozásé.

A szél-felvert napok poros dűlőin
bukdácsol a lélek
a kakukkfű-illatú órák
búzavirág-kék szomorúságát,
pipacsmeleg, láng-nevetését
gyűjti csokorba – hogy a
tűzszemű porzók, karcsú bibék
egymást kiáltó, boldog mámorában
fürössze széppé szennyes életét.

A feltárulkozás órája ez,
a megmutatkozásé.

Nyár-szemű lányok
kapcsos térde között
álmodik csókról a lélek.
Mellük lankáin dudorászik a vágy;
s méhük magotfakasztó humuszában
ballag az ostoros-bánat
az álmok fényes ekéje után.

A feltárulkozás órája ez,
a megmutatkozásé.

Fekszem a fűben, mintha fenn, az ég
Istent lélegző nagy mellén pihennék.
Lepke dalol, fütyürészik a szél is …
s a kurtaszoknyás bokrok énekére

kamasz felhők, szédelgő fák felelnek.
Minden kilép az álmok idejéből…
Boldog virágok szép órája ez,
a fényé és a feltárulkozásé.

S fejem felett a lányom méz-szemében,
mint napraforgó ért korongja fénylik
a szerelem.