Ásgúthy Erzsébet: Apám
Keveset szólt. Ritkán beszéltünk. Inkább
az erdőt járta. S éltünk sodrának
csendes őre volt.
Elbabrált egy-egy szemzett ággal,
frissen oltott csemetefával bajoskodott,
míg megfogant.
A vad, ha erdők csendjét verte,
ős szenvedélyét feltüzelte: kürtjébe
fújva jelt adott.
Kürtszótól lázba jött a falka,
a sűrű mélyét felkavarta, s nem
tévesztett célt fegyvere.
E táj volt sorsa. Életének
ágbogas fája itt, a Végek táján
vert szívós gyökeret.
Büszke, erős törzsű fa volt ő.
Keményen állt egy emberöltő alatt,
földjével összeforrva.
E földön púposodik most a sírja.
S már csak az esőmosta kriptarács
lehet ma vértje.
Örökre kihullott kezéből
fegyvere már, amint elszállott kéklő
szeméből a sugár.
De őrzi az avar még lépte nyomát.
Zápor, mely mosta-tépte, siratja.
Gyászol az erdő.
Árva a határ, melyet bejárt. Ködbe borult.
Szavának lezárt emlékét
rejti visszhang.
Itt a hegyek közt bolyong lelke. Szíve,
ha túlcsordult, itt lelte helyét.
Templom volt e táj.
S tán nomád őseinek nyomán, kik
tüzet áldoztak pogány mezőkön
a legfőbb Hadúrnak,
áldozott ő is. – Szegény magyar! –
Kopár dombokon, száraz avar közt,
áldozatul mit adhatott?
Megállt néha az alkonyatban. Messze nézett…
S a hegyoldalban felgyújtott
egy borókabokrot.