Györke Zoltán: Holvoltholnemvolt-haza

A föld ugyanúgy melengeti talpam,
mint gyermekkorban az utcai por.
A szél is olyan bizalmasan-halkan
suttog fülembe, mint valamikor.

Ismerős a templom harangzúgása,
s az idő vágta árkok az arcokon.
A kapuban mintha nagyapám várna –
itt mindenki hetedíziglen rokon.

Ha jövök – haza. És maradni – nehéz.
Keresem, s nincs a kút – befalazták.
Akác se simogat, mint anyai kéz –:
kimeneteltek a kertből a fák.

A kiirtott erdők – mint a szavanna.
Finom levél-membránon átzúgva
sűrű mélye nem küld választ szavamra…
Csend. Mintha minden madár aludna.

Távol a vízparti fűzek sátrai.
Sáshajú zsombékok, vakondtúrások
– a tar legelő pattanásai –
közt táncol a kerék – jófelé járok?

S a folyó. Az aláharapdált partból
kivégzett fák dőlnek a sodrásba.
A pásztorkunyhón szegekre zárt ajtó-
Szünetel a pulik csaholása.

Behajló gallyak cimbalomütői
pattognak a feszült hullámokon.
S a két part közt mintha valamely ősi
dallam lengene; elkísér az úton.

Hol ősök lelke bolyong a tájon;
lépnék – s csontjukba botlik a lábam.
Itt ástad földbe magad, hogy fájjon,
apám, e holvoltholnemvolt-hazában.