Nagy Horváth Ilona: Mióta

Torz tükrök közt járok, a vak félhomályból hívtalak,
hol összeér a lét és az elképzelt halál: létezz,
Mindenható, viselj el, viseld a gondomat, legyints,
legyen fiad, országod meg egy maroknyi tér nekem,
színesre festeni egy hangot és szép keresztjeim.

És én hittem, hogy hozzád, akár behúzott függönyön
a kinti fény, betéved, s ragyogva meglapul néhány
embernyi felszakadt szó, lehullt imákból szőtt regény,
s békés óráidban még öledbe húzod vágyaink,
olvasni istenül a csendek nehéz üzenetét.

Emlékem vagy, ideget repeszt, mint elgyötört gerinc,
feszül, nyög, reccsenve dől dombnak a házsor, csend sajdul.
A felmart út a sarkon túl megy tovább, szívemből mart
bukott csodákat őriz a fal, otthon vagyok megint.
A vértelen szénarcok közötti végtelenségben.

Hozom, mi megmaradt, nézd, vigyázva, szét ne törjenek,
vedd vissza mind, már nem kell, csak egy kicsit legyél megint
az istenem, vidd el mind, ne lássam többé így magam:
nagy álmaim soroltam, s mint játékába elmerült
gyerek, nem vettem észre, mióta szótlan kék eged.