Szele Anna: Állomások

hideg van,
vonattal utazom,
a pályaudvar nyitva,
a kettes vágányon tehervonat halad át
(jeges szelében összerezzenek: vajon mi a rakománya?),
az én vonatom a hármasra érkezik,
jó lesz átmelegedni a fülkében,
semmi nem olyan, mint régen –
legfeljebb látszatra –,
egy éve még nem gondoltam lezárt pályaudvarokon veszteglő vagonokra,
sehova nem utazó,
hajdanvolt szép fürtű fiúkra, izmos férfiakra,
talpfák körül ólálkodó, baljósan vonyító, szaglászó ordasokra,
rothadó húsokból kibukó csontokra,
se fekete kendős asszonyok zokogására,
csak olyan átlagos tragédiákra,
de igazán nem,
arra semmiképpen nem,
hogy a vagonok újra halálvonatok, vagy inkább jelöletlen sírok lesznek,
hogy búza- és cukorrépa-szállítmány helyett
egymásra dobált testekkel lecövekelnek,
hogy egyszer akár te is ott fekhetsz,
nem, ezt aztán végképp nem gondolom