Kálnoky László: Sötét szonáta

ismét meglátogatsz te visszahozhatatlan árnyék
intesz de nem hívogató mozdulattal a te hazád
nem kellemes lakóhely ezt biztosan tudom
sosem süt ott a nap nem csörgedeznek
források és a túlvilági fényben úszó látomás
olyan halovány és két karját is úgy terjeszti ki
mint sírból visszajárók nem ölelésre
vár egyszerű mégis leírhatatlanul sokat jelentő
mozdulata nem áldás és nem átok az mindössze annyit mond csupán
nekünk már mindegy számunkra nincsen már remény
egyszer te is lakója leszel a mi hazánknak
hát legalább igyekezz te szegény
hogy minél később jöjjön el a nap
mikor estefelé a tölgyek barnás-vörös bár elmosódott törzsei
mint lefegyverzett testőrgárda sorakoznak akik már
úgysem tudnak többé megvédeni ha majd
közénk kell jönnöd hozz valami lámpást
mert gyenge mécsesünk lángját csak a túlélők emlékezete
táplálja s már fogytán van az én tetszhalott időszakok
itt a tavasz s a nyár itt mindig ősz van
lassan tapogatózunk az őszben óvatosan
lépegetünk a félhomályban pedig ha arcra bukunk is
nem sebesülhetünk meg immár testileg
hisz testünk sincs ahogy neked se lesz ha itt leszel
már csak mint aggastyán kerülhetsz miközénk
kinek halál előtti kín ül még az arcán füléből őszes szőrcsomók
lógnak s ha rothadásszagot hozol magaddal ó ne félj
nem utálunk meg érte számunkra nem egyéb az
a rozsdásodó falevélszőnyeg keserű illatánál
akárhogy jössz is egy réges-régen elfelejtett
égboltnak emlékét hozod közénk noha
bemocskolódsz mint minden ember a halálos ágyon
ne félj lefokozott létedből semmi hatalom
nem vehet el egy szemernyit se már
kitárt karral várunk reád alant
régen elköltözött barátaid megvénült szertőid
te pedig aszott mellünkre ráborulsz fonnyadt ajkunkat csókolod
undor nélkül mert itt már nincs új iszonyat
tartományunkban ifjúság vénség egyre megy
s mindnyájunkat egy ütemben sodor tovább
a feltámadó föld alatti szél