Áprily Lajos: Vadludak
s szemem kiáltó hang után kutat,
de pára-kendős égen nem találom
az éjszakába szálló vadludat.
A templom omló szürkeségbe ormol,
borzong az ákác, mint a nagybeteg,
s átrémlenek a szomszéd utcasorból
a lenge leplű ház-kísértetek.
Hogy visszatér e régi, bús igézet –
mindig ilyen volt erre a világ:
a Holt-Marosból puszta ködbe nézett
vadlúdszavára a tógás diák.
Tán látomás e felleg-szürke torlás
s mi álmodunk köd-óceán alatt
s fejünk fölött egy félelemes vitorlás:
horgonytalan mulandóság halad.
S be jó a csöndes óceán-fenéken
e félálomba zsibbadt öntudat,
ha vágya fenn a láthatatlan égen
vadludat ríkat, újra vadludat.
Ó, hányszor hittem, szárnyamat kibontom,
ha hívó szél jön, messze tengeré,
és átrepülök túl a horizonton
távol derengő tengerek felé.
Késő. Meddő csatán a szárny kifáradt,
tél jön, fojtó, didergő homály.
S a pince torkán édes illat árad:
sötét mámort kínáló muskotály.
